Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl,
még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer
egy király, annak egy fia. Mikor ez a királyfi
nagy legénnyé serdült, azt mondta az apjának:
- Édesapám, én elmegyek, s addig vissza nem térek,
míg a világon a legszebb leányt meg nem találom;
az lesz az én feleségem.
- Jól van, fiam - mondotta a király -, csak eredj
isten hírével, szerencse kísérjen utadban.
Elindult a királyfi, ment, mendegélt hegyeken,
völgyeken átal, egyszer csak beért egy rengeteg
erdőbe, s rengeteg erdő között amint mendegélne,
látja, hogy egy ökörnyomban kínlódik, vergődik egy
kicsi halacska. Megszólal a halacska, mondja a
királyfinak:
- Szabadíts meg innét, te jó legény, vígy a
folyóba, mert itt meghalok.
A királyfi kivette a halacskát az ökörnyomból, s
vitte, míg egy folyóhoz nem ért. Ott azt mondta a
halacska:
- Végy le egy pikkelyt rólam, tedd el, s ha
valahol valami bajod lészen, ezt a pikkelyt csak
vesd a folyóvízbe, én mindjárt ott leszek, és
segítek rajtad.
A királyfi levesz egy pikkelyt a halacskáról,
azzal a halacskát beledobja a vízbe, s továbbmegy.
Amint menne, mendegélne, látja, hogy egy fekete
holló egy fának ága-boga közé szorult, vergődik a
szárnyával, rángatja a lábát, de nem tud
kiszabadulni. Leszólott a királyfinak nagy búsan:
- Szabadíts meg, te jó legény, bizony nem bánod
meg.
Felmászik a királyfi a fára, kiszabadítja a
hollót, az meg a csőrével kihúz a szárnyából egy
tollat, odaadja a királyfinak, s mondja neki:
- Jótétel helyébe jót várj, te legény. Ha nagy
bajba kerülsz, csak rázintsd meg ezt a tollat, én
mindjárt ott leszek.
Elbúcsúzik a királyfi a hollótól, továbbmegy,
mendegél. Egyszerre csak látja, hogy egy ősz
öregember ott áll a forrás mellett, szeretne
lehajolni, hogy igyék, de nem tudott lehajolni.
Megszólítja a királyfit:
- Te jó legény, segíts rajtam, majd elepedek a
szomjúságtól, s nem tudok lehajolni.
A királyfi lekapta a sisakját, telemerítette
vízzel, megitatta az öregembert.
- No, te legény - mondotta az öregember -, nagy
jót tettél velem. Nesze, adok neked két hajszálat,
s ha valahol bajba kerülsz, csak ereszd szélnek.
Majd rám talál ez a két hajszál, s én a világ
végéről is eljövök, hogy segítsek rajtad.
A királyfi eltette a két hajszálat, elbúcsúzott az
öregembertől. Aztán továbbment, nemsokára kiért az
erdőből, s túl az erdőn elért egy nagy városba.
Szeme-szája elállott a csodálkozástól:
gyászfeketébe volt vonva az egész város.
Találkozik az utcán egy kicsi emberkével, akinek
földig ért a szakálla, kérdi tőle:
- Ugyan bizony, bácsikám, kit s mit gyászol ez a
város, hogy így gyászfeketébe borult?
- Hej, öcsém - mondja a kicsi ember -, nagy oka
van annak. Van a királynak egy leánya, akihez
hasonlatos szép nincs kerek e világon. S ez a lány
a fejébe vette, hogy csak ahhoz megy feleségül,
aki úgy el tud bújni előle, hogy ő meg ne találja.
Háromszor lehet próbát tenni. Ha kétszer
megtalálja, az még nem baj, de ha harmadszor is
megtalálja, karóba kerül annak a feje, aki
szerencsét próbál. Eddig kilencvenkilencen
próbáltak szerencsét, karóba is került a feje mind
a kilencvenkilencnek. Próbálj te is, öcsém, hadd
legyen a te fejed a századik.
Mondja a királyfi:
- Már vagy lesz századik, vagy nem lesz, ha
csakugyan olyan szép az a leány, szerencsét
próbálok.
Éppen abban a pillanatban jött arra hatlovas
hintón egy szépséges szép leány, amilyet még a
királyfi sohasem látott. De olyan szép volt, hogy
a szeme is káprázott, amikor ránézett.
Kérdi a királyfi a törpe embert:
- Ki ez a leány, bácsikám?
- Ez a királykisasszony - mondotta a törpe ember.
Hiszen több sem kellett a királyfinak, ment
egyenest a király palotájába, a király színe elé.
Mondotta a királynak:
- Felséges királyom, hallottam, hogy
kilencvenkilenc legény próbált szerencsét. Egy
életem, egy halálom, a szerencsét én is
megpróbálom.
- No, fiam - mondotta a király -, szívemből
sajnállak, mert jóképű, derék szál legénynek
látszol. De hiába, a leányomnak kedvében kell
járnom. Nincs több gyermekem. Hát csak próbálj
szerencsét, bújj el, ha tudsz, de úgy, hogy meg ne
találjon.
Eközben hazajött a királykisasszony, és bejött a
szobába, s mondta a királyfinak:
- Jobb lesz, ha nem is próbálsz szerencsét,
királyfi, eredj haza, mert a te fejed is odakerül,
ahova a többié.
- Nem bánom én - mondta a királyfi -, hadd
kerüljön. Nálad nélkül úgyis pipadohányt sem ér az
életem.
Azzal kiment a királyfi nagy búsan, s végigsétált
a városon, aztán ki a mezőre, mezőről az erdőbe,
egész úton azon tűnődött, hová tudjon elbújni,
hogy a királykisasszony meg ne találja. Egyszerre
csak eszébe jutott a halacska, hátha az tudna
rajta segíteni. Megy a folyó partjára, ott
előveszi a pikkelyt, s hát csakugyan jön a
halacska, s kérdi:
- Mi bajod, királyfi?
Mondja a királyfi, hogy mi baja van.
- Ó, azért egyet se búsulj - mondotta a halacska
-, mindjárt ideszólítom a legnagyobb halat, azzal
elnyeletlek, ott ugyan meg nem talál a
királykisasszony, míg a világ s még két nap.
Csak térült-fordult a halacska, s mindjárt jött
utána egy rettentő nagy hal, kitátotta a száját, s
abba beléugrott a királyfi. Szépen leballagott a
halnak a hasába, s ott úgy sétált fel s alá, akár
egy palotában.
Eközben elindult a királykisasszony, utána az
udvarbeliek. Kereste a királykisasszony mindenfelé
a királyfit, s mikor egy fél napig járt-kelt volna
mindenfelé, egyszerre csak a folyóvíz partjára
ért, s megparancsolta, hogy fogják ki a vízből a
legnagyobb halat, mert annak a hasában van a
királyfi. Egyszeribe odarendelik az udvari
halászokat, kifogják a nagy halat, felhasítják a
hasát, s hát csakugyan kifordul belőle a királyfi.
Na, az első próbával szerencsétlen volt a
királyfi, próbált másodszor is. Továbbment nagy
búsan, s amint mendegélne az erdőben, eszébe jut a
holló, megrázintja a tollát, s hát repül is az
egyszeribe, s kérdezi:
- Mi baj, édes gazdám?
Mondja a királyfi, hogy mi nagy baja van. A holló
erre elkezdett károgni, s ím, egyszeribe repültek
a hollók mindenfelől, fekete lett tőlük az erdő, s
kérdezték mind egyszerre:
- Mi baj, mi baj?
- Tudtok-e valami jó búvóhelyet? - kérdezte a
királyfi hollója.
- Hogyne tudnánk, hogyne tudnánk - károgott a
többi holló.
Azzal felszállott valamennyi, repültek az erdőn
keresztül. A királyfi mindenütt utánuk, s
felvezették egy olyan magas hegyre, hogy a teteje
az eget verte.
Annak a hegynek a tetején volt egy mély gödör,
abba beléállították a királyfit. De hiába
állították, a királykisasszony ott is megtalálta.
Búsult a szegény királyfi, majd felvetette a
búbánat. Na, bizonyosan karóba kerül az ő feje is!
De gondolta magában, egy élete, egy halála, már
csak harmadszor is szerencsét próbál. Elővette azt
a két hajszálat, amit az öregember adott, s
szélnek eresztette. Hát alighogy eleresztette a
hajszálat, jön az öregember, s kérdi:
- Mi bajod van, édes fiam?
- Jaj, ne is kérdezze, bátyámuram, el kellene
bújnom olyan helyre, ahol senki meg nem talál,
máskülönben karóba kerül a fejem.
- Hiszen ha csak ez a baj, azon én könnyen
segíthetek. Ki elől akarsz elbújni?
- A királykisasszony elől, bátyámuram.
- Nohát majd én megmutatom - mondotta az öregember
-, hogy a szeme elé viszlek, s mégsem lát téged. -
Azzal megfogta a királyfi nyakát, csavarintott
rajta, s abban a pillanatban aranytulipán lett a
királyfiból. Aztán felfűzte a tulipánt a
kalapjára, s bement a király városába.
Éppen jött vele szemben a királykisasszony, akkor
indult volt el, hogy megkeresse a királyfit,
meglátja a ragyogó fényes tulipánt, s mondja az
öregembernek szépen, nyájasan:
- Jaj de szép tulipán! Adja nekem.
- Nem adom én! - mondotta az öregember.
- Annyi aranyat adok érte, hogy úrrá lesz maga is
s minden nemzetsége.
- Dehogy adom - mondotta az öregember -, a világ
minden sűrű kincséért sem adom. Hiába kérte a
királykisasszony, az öregember nem adta oda a
tulipánt. Mit volt, mit nem tenni, továbbment nagy
búsan a királykisasszony, s kereste a királyfit.
De azt ugyan nem találta meg. Kereste másodnap,
kereste harmadnap, akkor sem találta meg.
Harmadnap letelt a keresés ideje, s akkor a király
kihirdette, hogy előállhat a királyfi bátran, most
már övé a királykisasszony.
Meghallotta ezt az öregember, egyet csavarintott a
tulipánon, királyfi lett ismét. Azzal a királyfi
felment a palotába. Mindjárt nagy lakodalmat
csaptak, lakodalom után felkerekedtek, a királyfi
hazájába mentek. Ott volt csak igazi hejehuja,
dínomdánom.
Még tán ma is táncolnak, ha meg nem haltak.