A SZALMA KIRÁLY
Volt egyszer, hol nem volt,
hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl,
volt egyszer egy király s annak három fia és három
leánya. A fiúk szabadon járhattak-kelhettek
erdőn-mezőn, mindenfelé, hanem a leányoknak sohasem
volt szabad kimenni a palotából, még csak egy
szempillantásra sem.
Sokat tűnődtek ezen a fiúk, hogy
miért kell a leányoknak rabságban élniük, de nem
merték kérdezni az apjuktól, mert haragos, könnyen
lobbanó ember volt.
Egyszer mégis megsokallották a
szegény leányok rabságát, s elhatározták, hogy sorban
bemennek az apjukhoz, s megkérdik, hogy legalább a
kertbe miért nem ereszti a leányokat.
Bemegy a legidősebb királyfi,
meg is kérdezi az apját, de abban a pillanatban a
király nagy mérgesen feléje lódítja a buzogányát.
Menten szörnyethal a királyfi, ha félre nem kapja a
fejét.
Kiszaladt a királyfi, mondja a
testvéreinek, hogy mi történt. Hanem azért bement a
középső királyfi is, nehogy gyávának mondhassák a
testvérei. Éppen úgy járt, mint a bátyja.
- De már nem bánom, ha megöl is
- mondotta a legkisebb királyfi -, bemegyek én is.
Be is ment, köszönt
illendőképpen; kérdezte, hogy szolgál a drága
egészsége, aztán nagy bátran megkérdezte:
- Felséges apámuram, mi az oka
annak, hogy a fiaidat szabadjára ereszted,
járhatunk-kelhetünk, amerre nekünk tetszik, a
leányaidat pedig szomorú rabságban tartod?
Felkapja a király a buzogányát,
a fiának dobja, de az állott egy helyben, mint egy
cövek, meg sem mozdult. A buzogány jól oldalba
teremtette, de meg sem jajdult, hanem felvette szépen,
visszavitte apjának, s mondotta bátor szóval:
- Itt vagyok, édesapám,
megölhetsz, de én másodszor is kérdem, miért tartod
rabságban az én húgaimat?
Mondotta a király:
- Látom, hogy bátor szíved van,
hát én megmondom neked. Azért nem eresztem ki a
leányaimat, mert ennek előtte több esztendővel
megjövendölte egy ősz öregember, hogy amely
pillanatban kilépnek a palotából, valaki elragadja
őket, még ha amennyi katonám mind mellettük lesz, s
többé soha az életben nem látom őket.
- De már ezt én nem hiszem annak
az ősz öregembernek - mondotta a királyfi. - Szeretném
látni azt az embert, aki a mi húgainkat elragadja, ha
mi hárman fiútestvérek velük vagyunk.
Addig beszélt, addig könyörgött
az apjának, hogy így, hogy úgy, csak egy fél órára
eressze ki a szegény leányokat, ők majd hárman gondot
viselnek rájuk, a kertből ki nem mennek, csak egyet
sétálnak, aztán szépen visszajönnek, hogy a király azt
mondta:
- Hát jól van, nem bánom, de azt
előre megmondom, hogy ha a leányok vissza nem
kerülnek, a fejeddel játszol.
Örült a királyfi, de még a
testvérei is. Szaladtak nagy örömmel a leányok
szobájába, s vitték ki a kertbe. Elöl ment a
legidősebb királyfi a legidősebb királykisasszonnyal,
s így egymás után. Hanem, uram, teremtőm! halljátok
csak, mi történt! Még egy hajításnyira sem mehettek, a
legidősebb királykisasszonyt felkapta a Nap, a
középsőt a Hold, a legkisebbet a Szél.
Szörnyen megijedtek a
királyfiúk. Nem tudták, mitévők legyenek. Mégiscsak
igaza volt annak az ősz öregembernek, mert ha a király
valamennyi katonáját a leányok mellé állítja, azok sem
tudták volna megvédeni a Nap, a Hold s a Szél ellen.
Lett nagy lárma, sírás és
jajgatás a palotában. Szaladtak erre-arra, mindenfelé
az udvarbéli népek, a katonák. Hiszen szaladhattak:
híre, pora sem volt a királykisasszonyoknak.
Rettentő nagy haragra gerjedett
a király. Megfogatta a legkisebbik fiát, tömlöcbe
vetette, s összehívatta a tanácsadó embereit, hogy
mondjanak ítéletet: mit érdemel a királyfi.
Összeültek a tanácsadó nagy
urak, tanakodtak, okoskodtak.
Az egyik azt mondta: fel kell
akasztani, a másik azt mondta: ló farkára kell
köttetni, a harmadik azt mondta: a tengerbe kell
dobatni. Hanem a legöregebb tanácsadó azt mondta:
- Én azt tanácsolom, nem kell
elpusztítani a királyfit; elég, ha kiűzik az
országból, hadd menjen, amerre szeme lát, legyen
világvándora, hátha megtalálja a királykisasszonyokat.
Helyeselték ezt az ítéletet
valamennyien. Helyeselte a király is, mert mégis fájt
volna apai szívének, hogy megölesse a fiát. Felhozatta
a tömlöcből, s megmondta neki az ítéletet: fel is út,
le is út.
Sírt-rítt a szegény királyné, de
hiába könyörgött az urának, hogy ne űzze el a fiát, a
király nem engedett. Hanem mikor a királyfi kiment a
városból, titokban utána szalasztott egy inast, attól
küldött a fiának egy tarisznya pénzt s egy aranyórát.
Hát jól van, a királyfi elteszi
az órát, nyakába veti a tarisznyát, azzal nekiindul a
világnak. Ment, mendegélt hegyeken, völgyeken át, s a
hetedik nap beért egy rengeteg erdőbe, rengeteg
erdőben ért egy nagy kősziklához, annak a sziklának az
oldalában látott egy nagy lyukat. Benéz a lyukon, de
hát olyan hosszú volt, hogy annak a végét nem lehetett
látni. Gondolja magában, él-hal, neki mindegy, addig
megy abban a nagy fekete lyukban, ameddig mehet. Ha
valahol szabadba talál, úgy is jó, ha nem talál, úgy
is jó.
Ment, mendegélt, mehetett már
vagy két napot, s hát egyszerre csak mit lát! Egy nagy
ház volt a hegynek a gyomrában. Benéz az ablakon, s
hát bent a házban tizenkét szál gyertya ég az
asztalon, s az asztal mellett ül egy olyan
öregasszony, hogy az orra a földet verte.
Bemegy a királyfi, köszön
illendőképpen, az öregasszony fogadja, s mondja neki:
- Jaj, te boldogtalan, hogy
kerültél ide! Tudod-e, hogy itt vége az életednek?
Mondotta a királyfi:
- Nem bánom én, öreganyám, ha
vége lesz is.
- Mert úgy tudd meg - mondotta
az öregasszony -, hogy nekem tizenkét fiam van, s ha
megtalálnak itt, ízekre tépnek.
Mondotta ismét a királyfi:
- Nem bánom én, öreganyám,
úgysem kedves az én életem.
Az öregasszony megsajnálta a
királyfit, s az ágy alá bújtatta, hátha nem veszik
észre a fiai, de hiába bújtatta, mert amint beléptek,
mindjárt megszólalt a legidősebb:
- Ki van itt, anyám? Valami
emberszagot érzek.
Mondja az öregasszony:
- Egy szegény királyfi van itt,
lelkem gyermekeim, de ne bántsátok, úgy lesoványodott
a sok búbánattól szegény.
- Jól van, nem bántjuk - mondták
a legények -, hát álljon elő, s vacsorázzon velünk.
A királyfi előbújt az ágy alól,
megvacsorázott az óriásokkal; egy kicsit diskuráltak,
aztán lefeküdtek mind. De még nem is pitymallott, az
öregasszony felköltötte.
- Talpra, királyfi, mert reggel
a fiaim szörnyű mérgesek szoktak lenni, s akkor majd
hiába könyörgök nekik, széttépnek bizonyosan.
Felkel a királyfi, az asszony
kivezeti a sziklaházból, ad neki egy táltos paripát s
egy széllámpást.
Azt mondta neki:
- Ülj fel erre a lóra, ez
keresztülrepít a lyukon a hegy túlsó felibe. Ott a
széllámpást akaszd a paripa nyakába, s ereszd vissza.
Te meg indulj el onnét jobbra; balra sohase térj.
Megköszöni a királyfi az
öregasszony nagy jóságát, elvágtat a hegy túlsó
végire, ott a lovat visszaereszti, ő meg nagy búsan
jobbra indult, s ment, amerre a szeme látott.
Ment, mendegélt, hegyeken,
völgyeken, erdőkön, pusztaságokon keresztül, de
egyszer úgy elővette a nagy éhség és szomjúság, hogy
összerogyott, s elterült a földön. Nézett mindenfelé
nagy keservesen, ha valahol egy csepp vizet látna, de
nem látott sehol. Elővette az aranyórát, amit az
édesanyja küldött utána, felpattintotta a födelét, s
hát, uram, teremtőm, mi történt? Az órából kiugrott
egy inas, s kérdezte nagy alázatosan:
- Mit parancsol, felséges
királyfi?
- Nem parancsolok én semmit -
mondotta a királyfi -, csak egy csepp vizet, mert
megtikkadok a szomjúságtól, s egy falás kenyeret is.
Abban a pillanatban aranyasztal
termett a királyfi elé, tele volt az mindenféle drága
ételekkel, italokkal, volt azon még víz is. Evett,
ivott a királyfi, erőre kapott, aztán nagy örömmel
útnak eredt. Addig ment, mendegélt, míg egy városba
nem ért. Abban a városban lakott a fekete király.
Gondolta magában: bemegy a királyhoz, szolgálatot
keres, aztán onnét majd továbbigazodik. Felmegy a
palotába, a király színe elé vezetik, elmondja, hogy
szolgálatot keres, s a király mindjárt fel is fogadta
kertészinasnak. Azt mondta neki:
- Tetszik a képed, öcsém, csak
viseld jól magadat, még belső inas is válhatik
belőled.
A fekete királynak három leánya
volt, egyik szebb a másiknál. Ezek a leányok egyszer
lejöttek a kertbe, de a szegény kertészinast észre sem
vették.
- Hej, istenem - sóhajtott a
királyfi -, ilyen három szép testvérem volt nekem is!
Ha én azokat megtalálhatnám!
Különösen a legkisebb
királykisasszony tetszett meg neki.
Egyszer, mit gondolt, mit nem,
este, mikor a szobácskájában üldögélt, elővette az
óráját, felpattintotta a fedelét, s hát csakugyan
egyszeribe előugrott az inas.
- Mit parancsol, felséges
királyfi?
- Azt parancsolom, hogy csinálj
nekem egy szép aranybokrétát, ha tudsz.
Egy perc, kettő nem telt belé,
kész volt az aranybokréta, s a tövére ráírta az inas
cifra betűkkel: "Ennek a bokrétának egy ország az
ára." Mikor ezt beleírta, azt mondta az inas:
- No, felséges királyfi, most
ezt a bokrétát küldd el a legidősebb
királykisasszonynak.
Elküldi a királyfi a bokrétát,
és a királykisasszony nem tudta, hová legyen szertelen
nagy örömében. Csak azt nem értette, hogy mit akarhat
azzal az írással a kertészinas. Na de mindegy, nem
sokáig tűnődött rajta, hirtelen eldugta a bokrétát,
hogy a testvérei meg ne lássák, majd aztán feltűzi a
keblére, mihelyt bál lesz.
Hanem az inas még két
aranybokrétát csinált, s írt azokra is. A másodikra
azt írta: "Ennek a bokrétának két ország az ára." A
harmadikra pedig azt: "Ennek a bokrétának három ország
az ára." Ezt a két bokrétát is elküldte a királyfi
külön-külön a középső s a legkisebb
királykisasszonynak.
A királykisasszonyok világért
sem szóltak volna egymásnak a bokrétáról, mind a három
azt hitte, hogy csak neki van bokrétája. Bezzeg
csudálkoztak, mikor a bálba léptek, s látták egymás
kebelén az aranybokrétát.
De csudálkozott ott mindenki.
Mert voltak ott sokan királyok, hercegek, grófok,
bárók, de olyan ragyogó szép bokrétákat világon való
életében egy sem látott.
Másnap a király tudtára adta
mindenkinek, akik ott voltak a palotában, hogy férjhez
akarja adni mind a három leányát, s mert hogy úgyis
itt vannak mind a valamirevaló királyfik s hercegek,
annak adja őket, akit kiválasztanak.
A két idősebb királykisasszony
mindjárt első tekintésre kiválasztott két királyfit,
de a legkisebb királykisasszony azt mondta az apjának:
- Édesapám, én ezek közül nem
választok.
- Bizony, ha nem választasz ezek
közül - mondotta a király -, összehívom a közrendbeli
embereket, válassz azok közül.
Összehívták a közrendbeli
embereket, de a királykisasszony azok között sem
látta, akit az ő szíve kívánt. Csak egyedül a
kertészinas hiányzott, előhívták azt is. Mondta a
királykisasszony lelkes szóval:
- Ezt választom, édesapám!
- Jól van, leányom, ha ezt
választod, ez legyen a tied.
Egyszeribe királyi ruhát adattak
a kertészinasra, s megtartották a lakodalmat,
egyszerre mind a háromét. Hat hétig tartott a nagy
dínomdánom, lakodalom. Akkor aztán a két idősebb
leányt elvitte az ura, csak a legkisebb maradt otthon.
Hanem volt a királynak egy
ármányos lelkű minisztere, ennek semmiképpen sem
tetszett, hogy a kicsi királykisasszony nem neki,
hanem annak a semmiházi kertészinasnak adta a kezét.
Folyton azon mesterkedett, hogy a királyt megharagítsa
a legkisebb vejére. Felment egyszer a királyhoz,
bánatos képet vágott, s azt mondta a királynak:
- Felséges királyom, ugyancsak
hitvány embernek adta a legkisebbik leányát;
hallottam, hogy tegnap is cudarul szidta a feleségit a
kertben. Felséges leánya sírva fakadott, s azt mondta
keservében: "Nem is hiszem, hogy nem valami
ördöngösséggel nyerted meg a szívemet." Erre azt
mondta a felséged veje: "Hiszen abban igazad van, de
tudok én annál különb ördöngösséget is. Látod-e azt a
nagy sziklát a palota mellett? Azt én egy éjen
elhordom, a helyét meg is szántom, búzával bevetem, a
búza még azon éjen meg is érik, én learatom,
kicsépelem, megőrlöm, s reggelre olyan kenyeret sütök,
amilyet még az apád sem evett."
Felbosszankodik ezen a király,
hívatja egyszeribe a vejét, s mondja neki nagy
haraggal, hogy mit hallott róla. Hiába mondta a
királyfi, hogy abból egy szó sem igaz, a király azt
mondta:
- Reggelre az a kenyér legyen az
asztalomon, máskülönben a fejeddel játszol.
Kimegy a királyfi nagy búsan, de
eszébe jutott az órája, előveszi, hátha az az ördöngös
inas ezt is meg tudja cselekedni. Elkesergi az
inasnak, hogy mit kíván tőle az apósa, de az inas
nagyot nevetett:
- Hát ez is valami? Feküdj le s
aludj, reggelre ott lesz a kenyér a király asztalán.
S csakugyan reggelre híre-nyoma
sem volt annak a rengeteg kősziklának. Mit csinált,
mit nem az az ördöngös inas, elég az, hogy reggelre
ott volt a király asztalán egy ropogós, pirosra sült
kenyér, amelynek búzája a kőszikla helyén termett. De
az olyan kenyér volt ám, hogy amikor a király egyet
harapott belőle, azt mondta:
- No, ilyen jót csakugyan még
nem ettem.
Dúlt-fúlt nagy mérgében a
miniszter; kirázta a hideg vagy hétszer, de nem tudott
nyugodni. Amint a lábára állhatott, ment ismét a
királyhoz, s rettentő nagy hazugságot mondott el
ismét:
- Felséges királyom - mondotta a
miniszter -, életem-halálom kezedbe ajánlom, másodszor
is azt mondom, hogy ördögökkel cimborál a te vejed. Az
imént is hallottam, hogy összeszólalkozott a
feleségével. Felséged leánya ismét azt mondta:
"Bizonyosan valami ördöngösséggel szerezted meg a
szívemet." Erre meg visszavágott a felséged veje:
"Azzal hát, nem is egyébbel; tudok én annál különb
ördöngösséget is. Meglásd, reggelre azt a kősziklát,
amelyet minap éjjel elhordottam, visszaállítom a
helyére. A tetején szalmaszálra olyan palotát építek,
amilyen nem volt semmiféle nemzetségednek, s attól a
palotától aranyhidat húzok az apád palotájáig."
- Ejnye, ördöngös fattya! -
kiáltott a király. - Küldjétek elémbe!
Mindjárt elejébe küldték a
királyfit, s ráförmed a király:
- Mi beszéltél megint, te
ördöngös fattyú?
- Én semmit a világon - mondotta
a királyfi.
- De így meg úgy, ezt meg azt
mondtad. Holnap reggel helyén legyen a kőszikla. Ott
legyen a tetején a szalmaszálon az a palota, s
aranyhíd legyen a két palota között!
Kimegy a királyfi, de most nem
is búsult oly erősen. Gondolta magában, majd
megcsinálja ezt is az az ördöngös inas. Előveszi az
óráját, kiugrik az inas, mondja neki, hogy mit akar a
király.
- Ez annak az ármányos
miniszternek az esze - mondotta az inas -, de sebaj,
én ezt is megcsinálom, hanem azt az ármányos lelkűt
hetvenhétszer rázatom ki a hideggel.
Azzal az inas elment, a királyfi
lefeküdt, aludott, s reggel, mikor kinézett az
ablakon, már ott is volt a palota, a sziklának éppen a
tetején, egy szalma szálon, s a két palota között
aranyhíd. Kinézett a király, s majd hanyatt esett nagy
csudálkozásában.
A királyfi még aznap átköltözött
a feleségével az ő palotájába. Hanem amikor ezt a
miniszter látta, rázni kezdte a hideg, s kirázta
hetvenhétszer egymás után.
No de csak azt várta, hogy
megint lábra álljon. Nem volt addig nyugodalma, míg a
királyfit el nem pusztítja. Azt gondolta ki az
ármányos lelkű, hogy a feleségét haragítja meg rá.
Elment a fiatal királynéhoz, s
azt mondta neki:
- Már ne haragudjék, felséges
királyné, de ami igaz, igaz, meg kell mondanom. Az
uráról mindenütt azt beszélik, hogy az ördöggel
cimborál, s ez még nem elég, szalmakirálynak
csúfolják, felségedet pedig szalmakirálynénak. Ha én
felséged volnék, valami úton-módon kitudnám, hogy
csakugyan az ördögökkel cimborál-e, s többet egy órát
sem élnék vele.
No, hát amit akart, el is érte
az ármányos miniszter. Éppen jött haza a királyfi. Az
ármányos miniszter hirtelen a kemence mögé bújt, az
asszony meg rátámadt az urára.
- Hallod-e, én ezt tovább ki nem
állom! Mindenfelé azt beszélik, hogy az ördögökkel
cimborálsz, ezért a szalmaszálon álló palotáért meg
szalmakirálynak csúfolnak, engem szalmakirálynénak.
Mondd meg igaz lelkedre, cimborálsz-e az ördögökkel?
- Hát ez miféle beszéd? -
mondotta a királyfi. - Sohasem cimboráltam én
ördögökkel. Várj csak, mindjárt megmutatom az én
ördögömet.
Elővette az óráját,
felpattintotta a fedelét, s mindjárt kiugrott belőle
az inas.
- Mit parancsol, felséges
királyom?
- No látod - mondotta a királyfi
-, ez az inas az én ördögöm, ez csinált eddig mindent.
Ámult-bámult az asszony, de
örült is erősen, hogy mégsem cimborál az ördögökkel az
ő ura. Aközben beesteledett, lefeküdtek, a királyfi az
óráját szegre akasztotta, s azzal szépen elaludtak.
Hiszen egyéb sem kellett az
ármányos miniszternek. Lábujjhegyen elősompolygott,
lekapta az órát a szegről, és felpattintotta a
fedelét. Egyszeribe kiugrott az inas, s kérdezte:
- Mit parancsolsz, te ármányos
miniszter?
- Azt parancsolom, hogy ezt a
palotát vedd fel, s vígy el engem meg a királynét a
palotával együtt, aztán tégy le valami alkalmatos
helyen, a királyfit pedig hagyd itt a kopasz sziklán.
Azt mondta az inas:
- Kezedben vagyok, te vagy most
a gazdám, engedelmeskedem, de vigyázz az életedre!
Reggel kinéz az öreg király az
ablakon, s hát híre-pora sincsen sem a palotának, sem
az aranyhídnak. Összekiabálja az udvarbéli népeket,
küldi fel a szikla tetejére, hadd lássák, mi van ott,
mi történt.
Felmennek az emberek, s hát nem
volt senki, semmi, csak egyedül a királyfi, ott feküdt
a kopasz sziklán.
Behozzák a szegény királyfit, az
meg felmegy nagy búsan a király palotájába, ottan
együtt keseregnek, búslakodnak, nem tudják, mitévők
legyenek, merre forduljanak.
- De már én itt nem maradok -
mondotta a királyfi -, addig megyek, ha térdig vásik
is a lábam, míg a feleségemet s a palotámat meg nem
találom.
- Jól van, fiam - mondotta a
király -, hát csak eredj, de ne menj gyalogszerrel,
válaszd ki a legszebb paripámat, s hadd menjen veled
vagy ezer katona. Adok még vagy hat szekér aranyat is,
hogy pénzben szükséged ne legyen.
Úgy is lett, ahogy a király
mondta. Elindul a királyfi, utána ezer katona, aztán
hat szekér szinültig arannyal minden szekér előtt
ötven darab címeres ökör. Hanem amint az ország
határából kiértek, a királyfi a hat szekér aranyat s a
háromszáz ökröt elosztotta a katonák közt, azzal a
katonákat visszaküldte.
Egyedül ment, egyedül vágott
neki a világnak. Ment, mendegélt, erdőkön, mezőkön át,
egyszerre csak egy olyan magas hegy aljába ért, hogy a
teteje az eget verte. Gondolta magában, nem fordul
vissza, felmegy annak a hegynek a tetejére, hadd
lássa, mi van azon túl. Hét nap s hét éjjel ment
folyton-folyvást, akkor ért a hegynek a tetejére.
Hej, akkor látta csak, hova
jutott! Ennek a hegynek a tetején lakott a Napnak az
anyja, itt lakott a Nap is. Csak most nem volt
odahaza, oda volt világjáró nagy útjára. Bemegy a Nap
ragyogó szép palotájába, amilyent még emberi szem nem
látott, s hát amint belép, ki jön elébe? Az ő
legidősebb leánytestvére. Egyszeribe egymás nyakába
borulnak, ölelik, csókolják egymást. De jött mindjárt
a Nap anyja, s ráförmedt az asszonyra:
- Hogy mersz te idegen embert
megölelni? Megállj, mindjárt hazajön a fiam, s vége az
életednek.
- Ó, lelkem édesanyám - mondotta
az asszony -, hiszen az az én testvérem. Hogyha ő nem
lett volna, akkor a kegyelmed fia sohasem lát meg
engem.
Na, amikor ezt hallotta a Nap
anyja, nem haragudott többet; szíves szeretettel
fogadta a királyfit, aranylócára ültette, s behozatott
mindenféle jót, enni- és innivalót.
Aközben hazaért a Nap is. Ő már
ismerte a királyfit, emlékezett rája, köszöntötte
szeretettel:
- Isten hozott, sógor, hát te
hogy kerültél ide? A húgodért jöttél, ugye? Nem adom
vissza, de ő sem megy, tudom, jó helyen van itten.
Mondotta a királyfi:
- Látom én azt, hogy jó helyen
van itt; nem is viszem vissza, elég nekem, hogy
láttam, s jó egészségben találtam. Hanem egyéb bajom
van nekem, sógor. Volt nekem egy szép palotám,
amelynél csak egy van szebb, a tied, s ez a palota egy
éjjel csak eltűnt a föld színéről, nem tudom, hova. Te
bizonyosan tudod, hiszen te mindent tudsz.
Mondotta a Nap:
- Láttam én azt a palotát,
gyönyörködtem is benne sokszor, hanem ha éjjel vitték
el, honnét tudjam én, hova lett? Talán a Hold tud
róla. Az is a te sógorod, annál van a középső húgod.
Na, lefeküsznek, alusznak.
Reggel a Nap elindult világjáró nagy útjára, indult a
királyfi is; elbúcsúzott a húgától keserves
könnyhullatások közt, s ment azon az úton, amelyet
mutattak neki, Hold sógorához. Hét nap s hét álló
éjjel ment, amíg a Hold palotájához talált.
Bezzeg volt ott nagy öröm!
Fogadták nagy szeretettel, volt nagy dínomdánom, de
csak szomorúság lett a vége, mert a Hold sem látta,
hogy merre tűnt el a királyfi palotája.
- Bizonyosan - mondotta - valami
nehéz fekete felleg éppen akkor takarta el a szememet,
azért nem láttam. Hanem a harmadik sógorod, Szél
sógor, az talán látta, mert az éjjel-nappal jár.
Minden zugba, szögletbe eljut, eredj csak hozzá, az
bizonyosan eligazít.
Elbúcsúzott a királyfi a
testvérétől, a sógorától, s addig meg sem állott, míg
a harmadik sógorát is meg nem találta. Fogadják ott is
nagy örömmel, traktálják mindenféle jóval, de a
királyfinak csak nem akart megjönni a kedve.
Kérdi a Szél:
- Hát mi bajod, sógor? Miért
ereszted olyan nagy bánatnak a fejedet?
Elmondja a királyfi, hogy mi
búja-baja van. Azt mondja a Szél:
- Hát bizony nagy dolog ez,
sógor, de talán útba tudlak igazítani. Láttam a
palotádat több rendben, egyszer-kétszer meg is
tépáztam a fedelét, mert nem tudtam, hogy te lakol
benne, azt is láttam, hogy merre tűnt el azzal az
ármányos miniszterrel. Nesze, adok neked egy
aranyvesszőt. Vidd el, s menj a Fekete-tenger
hetvenhetedik szigetjére, ott van egy kőszikla, azt az
aranyvesszővel suhintsad meg. Arra a szikla megnyílik,
menj be a sziklának a gyomrába, ottan az egérkirály
palotájára találsz, az majd eligazít.
De bezzeg nem volt nyugodalma a
királyfinak, felült a Szél lovára, s elvágtatott a
gondolatnál is sebesebben a Fekete-tenger
hetvenhetedik szigetjére.
Hát csakugyan ott volt egy
rengeteg nagy szikla. Megsuhintja az aranyvesszővel, a
szikla kétfelé nyílik, bemegy, s íme, egy ragyogó
fényes palota van ott, de olyan szép, hogy három sem
volt különb kerek e világon.
Bemegy a palotába, egyenesen az
egerek királyához, köszönti illendőképpen, elmondja,
hogy mi jóban jár, mit keres. Az egérkirály
csóválgatja a fejét, hümmöget, s azt mondja:
- Hírét sem hallottam ilyen
palotának, de mindjárt előhívom az egereket, ahány
csak a föld színe alatt van, mind. Ezek mindent
ismernek, valamelyik bizonyosan látta a te palotádat
is.
Beléfújt egy sípba, s egyszeribe
megtelik a terem egerekkel, csak úgy nyüzsögtek, s
kérdezték egyszerre:
- Mit parancsolsz, felséges
király?
- Ki látta közületek a
szalmaszálon álló palotát?
Felelik az egerek:
- Én nem! - Én sem! - Én sem!
- Mind itt vagytok? - kérdezte a
király.
- Csak a kopasz egér nincs itt -
jelentette a vezérük.
- Hívjátok ide a kopasz egeret!
Előhívják, jön a kopasz egér, s
kérdi tőle a király:
- Láttad-e a szalmaszálon álló
aranypalotát?
- Láttam, felséges királyom, ott
súvadott le a bőr fejemről.
- Hát az hogy lehet? - kérdi a
király.
- Az úgy lehet, hogy olyan szűk
likon jártam oda, amilyenen még soha világéletemben.
Nem is megyek oda többet.
- De bizony elmégy! - mordul rá
a király. - Ha egyszer megjártad, megjárod másodszor
is.
Mit volt, mit nem tenni a kopasz
egérnek, indulni kellett, nem tréfálhatott a
királlyal.
- Hát aztán mit csináljak ott? -
kérdezte az egér.
Akkor előállott a királyfi, s
azt mondta:
- Van abban a palotában egy
aranyóra, hozd el azt nekem, édes kopasz egerem.
- No, jól van - mondotta a
kopasz egér -, megpróbálom.
Azzal kiszaladt, s egy óra,
kettő sem telt belé, szaladott nagy megizzadva az
aranyórával.
Elveszi az órát nagy örömmel a
királyfi, felpattintja a fedelét, s hát kiugrik belőle
az inas.
- Mit parancsolsz, lelkem édes
gazdám?
- Azt parancsolom, hogy a
palotámat vidd vissza a helyére, s a minisztert hagyd
abban a likban. Aztán hozz ide ezer zsák gabonát az
egereknek.
Azzal eltűnt az inas, a királyfi
is elbúcsúzott az egerek királyától megköszönte neki
is, de különösen a kopasz egérnek iránta való jóságát.
Ismét felpattant a Szél paripájára, aztán a paripa
egyet ugrott, kettőt szökött, csak annyi volt a
futása, mint egy álomlátás: otthon volt a királyfi a
szalmaszálon álló aranypalotában. De lett is nagy
öröm, nagy vigasság, hejehuja, dínomdánom. Még csak
most tartották meg az igazi lakodalmat. A lakodalom
után felkerekedett a királyfi a feleségével, s
meglátogatták apját, az öreg királyt, s ott elmondta a
királyfi, hogy hol s merre járt; látta a három húgát,
ne búsuljon értük, jó helyen vannak; a legidősebb a
Napnak, a középső a Holdnak, a legkisebb a Szélnek a
felesége.
- Na, ha így van, akkor jól van
- mondotta az öreg király -, nem búsulok többet.
Azzal a két idősebb fia között
elosztotta a királyságát, a legkisebbik királyfi pedig
visszament a felesége országába, annak lett a királya.
Holnap legyen a ti vendégetek!