AZ
ARANYFOGÚ KIRÁLYFIAK
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl,
még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy
király, annak két szép fia. De olyan két fiút
még nem látott a világ. Aranyhaja s aranyfoga
volt mind a kettőnek. Volt ennek a két
királyfinak két aranyszőrű csikaja, azoknak is
aranyfoguk volt, és táltos volt mind a kettő. S
volt két kicsi kutyácskájuk: aranyszőrük,
aranyfoguk volt azoknak is, s táltos volt mind a
kettő.
Egyszer, mi történt, mi nem, jön elő a kertből a
két csikó, s hát mind a kettőnek véres a lába.
Nem tudják elgondolni a királyfiak, hogy hol
vérezhették el a lábukat a csikók; mennek a
kertbe, s hát ahol az ösvény kétfelé válik,
egy-egy kardot találnak a földben, heggyel
voltak a földből kifelé, véres volt mind a
kettő. No, bizonyosan ez sebesítette meg a
csikók lábát. Kihúzzák a kardot a földből,
mindjárt az oldalukra kötik, s azt mondja az
idősebbik:
- No, öcsém, ha már leltem ezt a kardot, én
elmegyek szerencsét próbálni, te maradj itthon.
De látod-e ezt a rózsabokrot? Ha elkezd
hervadozni, tudd meg, hogy bajba kerültem, s
hogyha kiszárad, akkor meg is haltam. Ülj fel a
csikódra, s gyere utánam.
Azzal az idősebbik királyfi felnyergelte a maga
csikaját, elbúcsúzott apjától, anyjától,
öccsétől, szólította a kutyáját, s indult
világgá. Megy, mendegél, hetedhét ország ellen,
erdőkön, mezőkön, folyóvizeken keresztül, s elér
egy sűrű rengeteg erdőbe. Találkozik az úton egy
öreg koldusasszonnyal, s kéri az, hogy adjon
neki valamit. A királyfi benyúlt a tarisznyába,
pénzt adott a koldusasszonynak, s megkérdezte,
hogy nem tud-e errefelé egy jó szállást.
- De bizony tudok - mondta az asszony -, csak
menjen arra, vitéz úr, bal felé talál egy
kocsmát, ottan van egy néma szolgáló, az ellátja
étellel, itallal, mindennel.
Megy tovább a királyfi, hamar oda is ér a
kocsmába, kiszalad elejébe a néma szolgáló,
integet neki, hogy csak menjen utána; megy is a
királyfi, de a kocsma olyan piszkos volt, hogy
mindjárt megfordult, felült a lovára, s meg sem
állott, elvágtatott toronyirányába. Az erdőből
ki sem ért, meglát egy gyönyörű szép palotát, a
palota ablakában egy szépséges szép leányt.
Köszön a királyfi, a leány fogadja, s híja, hogy
menjen fel a palotába.
Leszáll a királyfi a lováról, bevezeti a lovát a
márványistállóba, szénával, zabbal ellátja, úgy
megy fel a palotába. Ott leülteti a szép leány
aranylócára, beszélnek erről, beszélnek arról, s
addig így, addig úgy, hogy egyszer csak azt
mondja a szép leány:
- Te az enyém, én a tiéd, ásó-kapa s a
nagyharang válasszon el minket.
Hát jól van, megtartják a lakodalmat, aztán
eltelik egy hét, eltelik két hét, de a királyfi
észrevette, hogy a feleségének az egyik szeme
folyton nevet, a másik meg sír. Kérdi a
királyfi:
- Ugyan bizony, feleség, mi az oka, hogy az
egyik szemed mindig nevet, a másik pedig mindig
sír?
- Hej - mondja az asszony -, az egyik szemem
azért nevet, mert a te feleséged vagyok, a másik
szemem azért sír, mert apám, anyám s húgom mind
szörnyű halálnak halálával pusztultak el. Ide
nem messze van egy kocsma, abban lakik egy vén
banya. Annak a vén banyának volt egy nagy kamasz
fia. Azt akarta, hogy az én királyapám hozzáadja
a húgomat. Szörnyű nagy bosszúságában, hogy az
apám nem adta ennek a legénynek a leányát, a vén
banya víz alá merítette az egész várost, békává
változtatta a húgomat, s ott él most a víz
alatt, béka képében. Tudod-e most, hogy miért
sír az egyik szemem? Azt mondom én tenéked,
messziről elkerüld azt a kocsmát, mert aki még
oda bement, élve nem jött ki.
Ígérte a királyfi, hogy ő ugyan tájékát is
elkerüli annak a kocsmának, de ahogy ezt
hallotta, nem volt többé maradása. Puskát vetett
a vállára, mintha vadászni indulna, de nem ment
vadászni. Ment egyenesen a kocsmába.
Ahogy odaért, kiszalad elébe a néma szolgáló,
integet neki, hogy csak jöjjön be; ment is a
királyfi, nem kérette magát. Leült egy asztal
mellé, parancsolt egy icce bort, hoz is a néma
szolgáló a pincéből mindjárt valami fekete
üvegben. Felhajtja a királyfi, s ím,
hallgassatok ide, abban a szempillantásban kővé
változik. A kemencepadkán dorombolt egy fekete
macska, ez, ahogy a királyfi kővé változott,
leugrott a földre, vén banya lett belőle, éppen
az a vén banya, akivel a királyfi az erdőben
találkozott volt. Hopp, felkapta a királyfit,
mint egy szalmaszálat, bedobta egy sötét
szobába, s elkezdett számlálni: egy, kettő,
három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz...
éppen kilencvenkilencet számolt.
- No - dörmögött magában a vén banya -, még csak
egy hiányzik, de majd eljő az is.
Ezalatt a kicsi királyfi otthon éjjel-nappal
nézte a rózsabokrot, hogy vajon nem hervad-e.
Hát egy reggel bizony hervadni kezd a
rózsabokor, s délre tövig kiszáradott.
Felnyergeli a királyfi nagy búsan a csikaját,
felül rá, búcsúzik apjától, anyjától, szólítja a
kutyáját, s indul világgá. De hogy szavamat
össze ne keverjem, leszakasztott egy rózsát a
kiszáradt rózsabokorról, azt a levegőbe
eleresztette, s a rózsa mind szállott előbb, a
királyfi meg vágtatott utána.
Éppen az előtt a kocsma előtt esett a földre a
rózsa, ahol az idősebbik királyfi kővé
változott. Megy a királyfi a szobába, szólítja a
kutyáját, az is utána. Elejébe szalad a néma
szolgáló, szépen hajtogatja magát, mutogatja,
hogy üljön le, de a királyfi úgy nyakon
teremtette, hogy egyszeribe az asztal alá
fordult. A kemencepadkán ült a fekete macska,
leugrik onnét, szalad az ablaknak, de a királyfi
kutyája utána kap, s cudarul a földhöz vágja.
Azalatt az asztal alól elétápászkodik a néma
szolgáló, s hát bezzeg nem volt most néma,
összetette a kezét, s úgy könyörgött a
királyfinak, hogy hagyja meg az életét, mert ő
semmiben sem hibás. A fekete macska az oka
mindennek.
No bizony, elpróbált a fekete macska mindent,
hogy megszabaduljon a kutyától: változott
kígyóvá, békává, de még farkassá is.
Változhatott akármivé, nem eresztette a kutya.
Mit volt mit nem tenni, visszaváltozott
banyának, úgy könyörgött a királyfinak, hogy
csak hagyja meg az életét, mert a bátyját
feltámasztja, de még a többieket is, akiket kővé
változtatott.
- Indulj hát előttem, vén boszorkány -
rikkantott a királyfi.
Azzal a vén boszorkány a kemencepadka alól
kivett egy színes üveget, abban volt valami
csudaír, azzal megkente a kővé vált emberek
homlokát, s ím, feltámadtak szépen egymás után,
s jöttek ki a kamrából, elöl a királyfi, s utána
a többiek. Azt hitte a vén boszorkány, hogy no,
most már megszabadult, de akkor az idősebbik
királyfi vette elő:
- Hallod-e, te vén boszorkány, addig meg nem
kegyelmezek hitvány életednek, amíg meg nem
mondod, hol van az ereje a te teknősbéka
fiadnak, aki víz alatt tartja a király legkisebb
leányát.
Bezzeg, hogy ezt is megmondotta a vén
boszorkány. Azt mondta:
- Erre meg erre van egy sóstó, annak a közepében
van egy vízitök, ennek a vízitöknek a tövében
lakik az én fiam, teknősbéka képében, s vele
lakik a királykisasszony, az is békának képében.
A vízitöknek a hetedik virágában van egy vas
iskátulya, vas iskátulyában egy tojás, a
tojásban egy lódarázs. Ha ezt a lódarazsat
megölik, meghal az én fiam is. De elég lesz,
királyfi, ha csak üvegbe zárod a lódarazsat,
azzal is elveszti erejét a fiam. Jól is teszed,
ha nem ölöd meg, mert ha meghagyod az életét,
leereszti a vizet a városról, feltámasztja az
embereket és az állatokat, akiket a víz alá
temetett.
No, most már eleget tudtak a királyfiúk. Vitték
a vén banyát a palotába, ottan elzárták egy
kamrába, aztán jóformán meg sem állottak, csak
elbúcsúzott az idősebb királyfi a feleségétől,
felnyergelték a lovukat, s mentek, hogy
megkeressék a sóstavat.
Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, s a
hetedik nap a sóstó partjára értek. Ott találtak
egy öreg halászt, attól csónakot kértek, szépen
beeveztek a sóstó közepére, s ím, csakugyan ott
volt a vízitök. Mindjárt leszakasztották a
vízitöknek a hetedik virágát, kivették belőle a
vas iskátulyát, iskátulyából a tojást, tojásból
a lódarazsat, de nem ölték meg, hanem beletették
egy üvegbe.
Hát egyszer csak jön a teknősbéka nagy
erőtlenül, s kérdi a királyfiaktól:
- Mit akartok, látom, hogy kezetekben van az
életem. Kívánjatok akármit, megteszem, csak meg
ne öljetek.
Azt mondja az idősebb királyfi:
- Meghagyjuk az életedet, csak ereszd le a vizet
a városról. Támaszd fel az embereket és
állatokat, változtasd vissza leánnyá a
királykisasszonyt, aztán élhetsz, míg a világ s
még két nap.
- Leeresztem a vizet a városról, feltámasztom az
embereket, s visszaváltoztatom leánynak a
királykisasszonyt - mondotta a teknősbéka.
S ím, halljatok csudát! mi történt. Egyszeriben
eltakarodott a sóstó vize, mind egy cseppig
visszafolyt a kutakba, a folyóvizekbe, a földbe.
Sóstó helyén volt újra szép város, s az utcákon
jöttek-mentek az emberek, mintha csak az este
feküdtek volna le, s most reggel felkelnének.
Felébredt a király is, a királyné is,
visszaváltozott leánnyá a királykisasszony, de
milyen szép leány lett belőle! Úgy láttam, mint
ma, hétszerte szebb volt, mint annak előtte.
Vitték a szép királykisasszonyt az édesapjához,
s ott mindjárt eljegyezték a kicsi királyfival.
Aztán az idősebb királyfi is elhozta a
feleségét, s egyszerre tartottak két lakodalmat,
hét országra szólót. Az öreg király nagy
örömében az idősebbik királyfinak adta egész
országát s királyságát; a kisebb királyfi pedig
vitte haza a feleségét az édesapja országába.
No, éppen jókor jött. Azt hitték a népek, hogy
elpusztult valahol mind a két királyfi, s
királyt akartak választani, mert az öreg király
meghalt, amíg a fiai odajártak. Lett nagy öröm,
hejehuja, lakodalom, két hónapig folyt a tánc,
rostával hordották a bort, még tán ma is
hordják. Holnap legyenek a ti vendégetek.
|