Hol
volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy
boltos, egy király meg egy szegény ember. Ez a boltos eljárogatott
az erdőbe vadászni, de egyszer úgy eltévedt az erdőben, hogy három
nap egymás, után járt-kelt, bolyongott, s nem tudott kitalálni.
Már a lábán is alig állott a nagy fáradtságtól és éhségtől, s nagy
keservesen felkiáltott:
-
Istenem, istenem, ha valaki engem innét kivezetne, három lányom
közül a legszebbet annak adnám, s három zsák pénzt is adnék
melléje.
Abban a
pillanatban megszólalt mellette valaki, s azt mondta:
-
Kivezetlek én, csak gyere utánam.
Néz a
boltos mindenfelé, nem lát senkit, aztán lenéz a földre, s hát ott
hentereg egy kis sündisznó. Mit volt mit nem tenni, a boltos
megígérte a sündisznónak, hogy neki adja a legszebb leányát, s ad
még három zsák pénzt is, csak vezesse ki. Azzal a sündisznó
elindult előre, a boltos utána, s egy fél óra sem telt belé,
kivezette az erdőből. Ott elváltak egymástól, a boltos ment haza,
a sündisznó vissza az erdőbe.
Másnap
a király ment abba az erdőbe vadászni, az is éppen úgy eltévedett,
mint a boltos. Már vagy hat napja bolyongott az erdőben, s mikor
látta, hogy nincs szabadulása, föltekintett az égre, nagyot
sóhajtott:
-
Istenem, istenem, csak valami lelkes vagy lelketlen állat
kivezetne az erdőből, nem bánnám, akárki s akármi légyen, három
leányom közül a legszebbet neki adnám, de még három szekér pénzt
is adnék neki.
- Gyere
csak utánam, én kivezetlek - szólalt meg valaki.
Néz a
király mindenfelé, vajon ki beszél, hát egy kicsi sündisznó van a
lába alatt, az beszél. Nem bánta ő, akármi, akárki, a szavát meg
nem másolta. Indult a sündisznó után, s hamarosan kijutott az
erdőből. Az erdő szélén elváltak egymástól, a király ment haza, a
sündisznó vissza az erdőbe.
Éppen
az idő tájt egy szegény ember is eltévelyedett az erdőben, az is
már vagy hat napja bolyongott szegény feje, nem tudott
kivergelődni, pedig gyermekkora óta mindig itt gyűjtögette a
száraz gallyat.
-
Istenem, istenem - sóhajtott fel a szegény ember -, nekem nincs
semmim ezen a világon, de ha egy undok féreg vezetne is ki az
erdőből, azt is gyermekemnek fogadnám.
- No,
hát akkor gyere utánam - szólalt meg valaki.
Bezzeg,
hogy a kis sündisznó volt. Indult is mindjárt előre, a szegény
ember utána, egy szempillantásra kivezette az erdőből.
Az erdő
szélén elváltak egymástól, a szegény ember hazament, a sündisznó
vissza az erdőbe.
Telik-múlik az idő, eltelt egy hét, eltelt kettő, a kicsi
sündisznót már kezdették is felejteni. A boltos, a király, a
szegény ember, mind azt gondolták, hogy valami csodálatos álmot
láttak, nem is volt igaz, ami velük történt. De bizony nem volt
álom, mert egy este, amikor a szegény ember már lefeküdött,
bekopogtatott a sündisznó az ablakon.
-
Apámuram, nyissa ki az ajtót.
Hm,
álmélkodik magában a szegény ember, hát ez ugyan ki lehet? Hiszen
neki sohasem volt gyermeke.
Fölkel
a szegény ember, kinyitja az ajtót, s hát csak behöngörödik a
küszöbön a kicsi sündisznó.
- Adjon
isten jó estét, apámuram, hazajöttem.
-
Fogadj isten, édes fiam, hát megjöttél?
- Meg
biz én, apámuram, de az anyámasszonyt költse fel, hogy vessen
nekem ágyat.
Felkölti a szegény ember a feleségét, s az asszony nagy duzzogva,
ímmel-ámmal ágyat vet, a kicsi sündisznó meg lefekszik, elalszik.
Fölkelnek reggel, a szegény ember a feleségével asztalhoz ül, de a
sündisznót csak a kemencepadkához ültetik, s egy fatányérban adnak
neki ennivalót. Nézi, nézi a sündisznó az ételt, de hozzá nem
nyúlt.
- Hát
te, fiam, miért nem eszel? - kérdi a szegény ember.
-
Azért, édes apámuram, mert én nem vagyok afféle jöttment szélházi,
ültessenek az asztalhoz, s cintányéron adjanak nekem ételt.
Jól
van, mit csináljanak, odaültetik az asztalhoz, és cintányéron
adnak neki ételt. Mikor az asztaltól fölkelnek, kérdi a sündisznó:
-
Apámuram, van-e kigyelmednek két csizmadiatallérja?
- Van,
fiam, van.
- No,
ha van, adja nekem, majd visszafizetem urasan.
Kiveszi
a szegény ember a ládafiából a csizmadiatallért, oda akarja adni a
sündisznónak, de ez azt mondja:
- Ne
adja ide nekem, apámuram, hanem menjen be a városba, ott a piacon
egy vénasszony egy fekete kakast árul, azt vegye meg. Ha egy
pénzre tartja, adjon kettőt érette. Onnét menjen a szíjgyártóhoz,
annál van egy rongyos nyeregszerszám, vegye meg azt is. Ha egy
pénzre tartja, adjon kettőt érte.
Elmegy
a szegény ember, megveszi a piacon a fekete kakast meg a
szíjgyártónál is a rongyos nyeregszerszámot, hazaviszi, s hát a
sündisznó fölnyergeli, kantározza a fekete kakast, rápattan, s úgy
elnyargal, mint a sebes szél, még annál is sebesebben. Meg sem
állott, amíg a boltos házához nem ért.
Bevágtat a boltos udvarára, bekiált az ablakon:
- Hé,
boltos uram, nyissa ki az ajtót!
Kijön a
boltos, de majd hanyatt esett ijedtében, mikor meglátta a
sündisznót. Na, mit csináljon, be kellett hogy vezesse a házba,
előhítta a három leányát, s elmondta nekik, hogy ami igaz, igaz,
ami nem igaz, hazugság, ő bizony ennek az undok féregnek ígérte a
legszebbik leányát.
Hej,
lett nagy sírás-rívás, de a sündisznó bizony nem bánta.
Kiválasztotta a legkisebbet, a három közül a legszebbet, s mondta
lelkes szóval:
- Te az
enyém, én a tied, ásó-kapa s nagyharang válasszon el minket.
No,
bezzeg a leány nem mondotta, az csak sírt, hullott a könnye, mint
a záporeső, még a földhöz is verte magát. Verhette, mégiscsak el
kellett hogy induljon a sündisznóval. A boltos befogatott egy
üveges hintóba, abba beleültette a leányát, egy másik szekérre
föltette a három zsák pénzt, s azzal elindult a hintó, lovagolt
mellette nagy büszkén a sündisznó a fekete kakason.
Útközben benéz a sündisznó a hintó ablakán, s látja, hogy sír a
leány.
- Hát
te meg mindig sírsz?
- Sírok
biz én - mondotta a leány -, sírok is halálomig.
- No
bizony, ha sírsz, nem is léssz az én feleségem. Eredj vissza az
apádhoz.
Azzal
visszafordította a hintót, hanem a három zsák pénzt nem küldötte
vissza. Azt elvitte a szegény embernek, neki ajándékozta, de olyan
gazdag is lett belőle, hogy nem volt párja hét puszta faluban.
Telik-múlik az idő, mit gondol, mit nem a sündisznó, fölpattan a
fekete kakasra, s mint a sebes szél, elvágtat a királyhoz fölmegy
a palotába, s mondja a királynak, hogy miért jött. Emlékszik-e,
hogy mit ígért?
-
Emlékszem, emlékszem - mondja a király -, bárcsak ne emlékezném,
inkább haltam volna meg, de hát amit mondtam, mondtam; szavamat
meg nem másolom. - Behívatja a három leányát, s elmondja nekik
nagy szomorúan, hogy így meg úgy járt, most már itt ez az undok
féreg, oda kell hogy adja közülük azt, amelyik neki megtetszik.
- De
bizony - mondotta a legidősebb királykisasszony -, én
megtetszhetem, nem leszek az ő felesége.
S
kiszaladt a szobából.
- De
bizony én sem, inkább meghalok - mondotta a második, s az is
kiszaladt a szobából.
- Biz
én - mondotta a legkisebb királykisasszony -, akármilyen undok
féreg, örömmel leszek az ő felesége, mert az édesapámmal olyan
nagy jót cselekedett.
Hej,
istenem, örült is, búsult is a király. Örült, hogy ilyen jószívű a
leánya, s búsult, majd megszakadt a szíve, hogy ezt a jószívű
gyermekét el kell hogy veszítse.
Hát
bánat ide, bánat oda, megrakat három szekeret arannyal, ezüsttel,
gyémánttal színültig, befogat hat lovat egy aranyos, gyémántos
hintóba, aztán beleültetik a királykisasszonyt, de a sündisznó
ebbe sem ült bele, lovagolt a hintó mellett a fekete kakason.
Egyszer, mikor a várostól már jó messzire voltak, benéz a hintóba,
s hát a királykisasszony nem sír, sőt inkább jókedve van. Még
mondta is a sündisznónak:
- Ugyan
minek lovagolsz azon a kakason, ülj ide mellém a hintóba.
- Hát
nem félsz tőlem? - kérdezte a sündisznó.
- Nem
félek biz én, nem bántasz te engem.
- Nem
is undorodol tőlem?
- Nem
én.
Ím,
halljatok csudát, abban a pillanatban megrázkódik a sündisznó, s
olyan gyönyörűséges szép dali királyfi lett belőle, hogy a napra
lehetett nézni, de rá nem.
Akkor
megrázkódott a fekete kakas is, s lett belőle aranyszőrű táltos
paripa, s az a rongyos nyeregszerszám ragyogott, tündökölt a
tenger aranytól, gyémánttól, rubinttól.
Tovább
nem is mentek, megállították a hintót, kiszállt belőle a
királykisasszony, megölelik, megcsókolják egymást, aztán egyszerre
csak a földre néz a királyfi, gondolkodik magában, mond valamit,
ím, azon a helyen kerekedik egyszeribe egy ragyogó gyémántpalota,
a gyémántpalotába fölsétáltak szépen, tele volt az mindenféle
drága bútorokkal, gyémánt volt a fala, gyémánt az ablaka is.
Bezzeg, hogy egyszeribe küldöttek a királyért, küldöttek a szegény
emberért, küldöttek ide, küldöttek oda, jöttek mindenfelől a
vendégek, s csaptak olyan vendégséget, lakodalmat, hogy híre ment
hetedhét országon. Itt a vége, fuss el véle.