MELYIK ÉR TÖBBET?
Arra, arra, lefelé, egy kicsit
felfelé, Tiszán túl, Dunán túl, hol a kurta
farkú tarka malac túr, volt egyszer egy király
s annak három fia. Mikor mind a három fiú
annyira felcseperedett, hogy serkedezett a
bajuszuk, azt mondta nekik a király:
- No, édes fiaim, most már
menjetek, lássatok országot, világot.
Elindult a három királyfi három
szép paripán, s mentek hegyeken, völgyeken,
erdőkön, mezőkön keresztül, hol lefelé, hol
felfelé, de mindegyre csak elfelé.
Addig mentek, mendegéltek, míg
egyszer csak egy rengeteg nagy városba értek.
Kérdik a város végén egy fiútól:
- Hé, fiú, miféle város ez a
falu?
Feleli a fiú:
- Ez a fehér király városa.
Megörültek a királyfiak, hogy a
király városába értek, mentek egyenest a
királyi palotába, ott is a király elé, s
elmondták, hogy kik s mik ők.
Örvendett a fehér király a
fiúknak, mert erős barátságban volt az
apjukkal. De hát még a királyfik örültek csak
igazán, amikor meglátták a fehér király
leányát. Sok szép leányt láttak a hazájukban,
de ilyen szépet nem. Bezzeg közrefogták mind a
hárman, kellették magukat, s ahogy a
vacsorának vége volt, mind a hárman bementek a
király szobájába, s megkérték a leányát mind a
hárman.
- Hát én most melyiknek adjam?
- tépelődött a király. - Hej, hej! csak volna
még két leányom!
Mit csináljon? Egyiket sem
akarta magára haragítani, hát azt mondta:
- Halljátok, fiúk, én most
egyiknek sem adom a leányomat, hanem menjetek
tovább, s amelyik mához esztendőre a
leghasznosabb dologgal tér vissza, azé lesz a
leányom. Itt a kezem, nem disznóláb.
A fiúk kezet csaptak, s még
hajnalban útra kerekedtek. Együtt mentek, amíg
egy nagy rengetegbe nem értek, itt az út
háromfelé ágazott, megegyeztek hát, hogy
hárman háromfelé mennek, s majd egy esztendő
múlva találkoznak ezen a helyen.
Elváltak békességgel, s ment
ki-ki az útjára. Sok országot bejárt mind a
három fiú, mindent jól megnéztek, vizsgáltak,
egy s más dolgot megvettek, aztán ismét
eldobták, mert még többet érőre akadtak. Hanem
telt-múlt az idő, vissza is kellett már
fordulni, egy-egy dologban mégiscsak
megállapodtak mind a hárman, s mire az
esztendő letelt, visszakerültek abba a
rengeteg erdőbe, ahol egymástól elszakadtak.
Bezzeg, hogy mindjárt azt
nézték, melyik mit hozott. A legidősebb azt
mondta:
- Nézzétek, én egy olyan
messzelátó üveget vettem, hogy a világ végére
lehet vele látni.
A középső azt mondta:
- Én egy olyan köpenyeget
vettem, hogy csak belé kell bújni, s odarepít
egy szempillantásra, ahová parancsolod.
A harmadik azt mondta:
- Én meg egy olyan narancsot
vettem, hogy a halottnak, ha még nem telt el
huszonnégy óra a halála után, csak az orra alá
kell tartani, s egyszerre fölébred.
Ahogy ezt mondják egymásnak, a
legidősebb belenéz a messzelátóba, s hát csak
kiejti a kezéből ijedtében.
- Talán bizony valami rosszat
láttál? - kérdezték a testvérei.
- Jaj, ne is kérdjétek, halva
fekszik a királykisasszony!
Belenéz a másik kettő is a
messzelátóba, s hát csakugyan igaz: halva
feküdt a szép királykisasszony.
- Hamar, hamar - kiáltott a
középső királyfiú -, bújjatok a köpönyegembe,
egyszeribe ott leszünk, s hátha még fel lehet
támasztani.
Belebújtak a köpönyegbe, s
hopp! már ott is voltak a király palotájában.
A legkisebb királyfi előveszi a
narancsot, a királykisasszony orra alá tartja,
s lám, egyszeribe felpattan a szeme, mosolyog
a szája!
Na, volt nagy öröm. Volt ám, de
nem sokáig. Mert a királyfiak összevesztek a
leányon. A legidősebb azt mondta:
- Engem illet, mert én láttam
meg, hogy meg van halva.
A középső azt mondta:
- Azt bizony megláthattad
volna, mert ha nincs az én köpönyegem, még
most is az erdőben volnánk. Engem illet a
leány.
- Úgy? - mondta a legkisebb. -
Hát aztán mit értünk volna azzal, hogy az
egyik meglátta, a másik ideröpített, ha nincs
az én narancsom?
Nem tudott igazságot tenni a
király köztük, össze kellett hogy hívassa az
ország bölcs embereit, hadd tegyenek azok
igazságot. Ezek aztán összeültek, hét nap, hét
éjjel tanakodtak, az egyik erre beszélt, a
másik arra, míg a hetedik éjjel mégis
megegyeztek, hogy a legkisebb királyfit illeti
meg a királykisasszony.
Ebben megnyugodtak az idősebb
fiúk is, s úgy járták a kállai kettőst az
öccsük lakodalmán, hogy döngött belé a palota
földje. Egyszerre csak, a nagy vigasság
közben, előveszi a legidősebb fiú a
messzelátóját, s beléje kukkint.
- Gyere csak, gyere - mondja a
köpönyeges öccsének -, nézz bele, s mit látsz?
- Látok - mondja az - két szép
leányt, olyan szépek, mint két ragyogó
csillag.
- No, ha látsz, bújjunk a
köpönyegbe, s nézzük meg őket közelebbről.
Még meg sem gondolták jól, már
ott is voltak. Az ám, a szomszéd király leánya
volt az a két leány. Megkérték a kezüket:
adták, vitték a köpönyegben. Meg sem álltak
hazáig. Hazaért akkorra az öccsük is a
feleségével.
Még csak most volt víg
lakodalom. A sánták is rúgták a port, ahogy
tudták. Tál, tányér elég volt, étel, ital
kevés volt, mégis minden jól volt.