TÖBBSINCS KIRÁLYFI
Egyszer volt,
hol nem volt, hetedhét országon is túl, még
az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy
öreg király, akinek Salamon volt a neve.
Ennek a királynak annyi országa volt, hogy
maga sem tudta, hány. Nem is ismerte
valamennyi országát: azt hitte, ahány ország
csak van a világon, az mind az övé, hogy
nincs is rajta kívül király. De hiába volt
Salamon királynak az a rengeteg sok országa,
nem talált abban semmi örömet, mert nem volt
sem fia, sem leánya.
Sokat
tűnődött, búslakodott Salamon király, de még
a felesége is, hogy ha ők meghalnak, kire
marad az a sok ország. Egyszer kimegy
Salamon király a feleségével a kertbe,
sétálgatnak, gyönyörködnek a fákban, a
virágokban, s amint mendegélnek, az öreg
királyné hirtelen megállapodik egy
tüskebokor mellett, s azt mondja az urának:
- Nézzen ide,
kigyelmed, milyen csuda ez! Ebből a
tüskebokorból kinőtt egy fehér liliom, s
nincs sehol megsérülve, pedig csupa tüske
fogja körül.
- No, ez
igazán csuda - mondja a király is.
Sokáig nézik
a liliomot, gyönyörködnek benne, s amint
nézik, nézdegélik, egyszerre csak kiröppen a
tüskebokorból egy madár. Lenéznek a bokor
aljába, s hát ott egy fészek van, s a
fészekben négy madárfióka. Nézi, nézi a
királyné a madárfiókákat, s amint nézi,
kicsordul a könny a szemeiből, aztán nagy
búsan felsóhajt:
- Ó, édes jó
uram, lám ennek a madárnak is van gyermeke,
csak nekem nincs. Pedig elég lenne nekem, ha
akkora is, mint ez a kis bogárka, mely itt
mászkál a bokor tövében!
No, hogy
történt, hogy nem, a következő reggel, mikor
felébredett a királyné - mit látnak szemei!
-, egy aranyhajú gyermek gügyög az ágyában.
Hej, lett erre öröm, de olyan nagy öröm,
hogy el nem tudom mondani. Salamon király
egyszeribe összehívatta az ország bölcseit,
s megparancsolta nekik, hogy üljenek be egy
szobába, és ottan tanakodjanak, hogy mi
légyen a fiú neve.
- De olyan
nevet találjatok - mondta a király -,
amilyen több nincs a világon.
Összeülnek a
bölcsek, gondolkodnak, tanakodnak. Egyik
egyet mond, a másik mást mond, ajánlják a
királynak, hogy ez a név is jó volna, ilyen
sincs, olyan sincs. De a királynak egyik sem
tetszett. Otthagyja a bölcseket, hadd
tanakodjanak tovább, ő meg nagy búsan kimegy
a palotából, sétál az udvaron, gondolkozik,
töri a fejét. Amint ott sétálgat, bejön egy
öreg koldusasszony, kinyújtja a kezét,
alamizsnát kér, de a király rámordul:
- Hagyj
engem, te koldusasszony; nem látod-e az
arcomon, hogy nagy gondom, nagy bánatom van?
- Ugyan
bizony mi gondja s bánatja van, felséges
királyom? - kérdi a koldusasszony. - Hátha
én tudnék segíteni.
- Te tudnál
segíteni, te koldusasszony, mikor ide
hívattam a világ minden bölcsét, s azok sem
tudnak tanácsot adni?
- Mondja meg
felséged, hátha én tudok tanácsot adni.
- Hát jól
van, te koldusasszony. Hallod-e, fiam
született, s azt akarom, hogy annak olyan
neve legyen, amilyen több nincs a világon.
Azt mondja a
koldusasszony:
- Felséges
királyom, eresszen be a bölcs urak közé,
hadd beszéljek velük.
"Isten neki"
- gondolja a király. Beereszti a
koldusasszonyt, s mondja a bölcseknek, hogy
mit akar, hallgassák meg.
Megáll a
koldusasszony a bölcsek előtt, s mondja:
- Hát olyan
nevet akarnak adni a királyfinak, amilyen
nincs több a világon? No, bizony kár azon
törni s fejüket. A királynak egyetlenegy fia
van, akkor annak Többsincs az illendő neve.
Összenéznek a
bölcsek, elmosolyognak, hajtogatják a
fejüket, s mondják:
- Ez bizony
jó név.
Mondja a
király is:
- Szívem
szerint szóltál, te koldusasszony, legyen a
fiam neve Többsincs.
Annyi aranyat
s ezüstöt adott nagy örömében a
koldusasszonynak, hogy holtig urasan
élhetett belőle.
Aztán
teltek-múltak az esztendők, nőtt,
nevelkedett a királyfi. Amikor úgy
tíz-tizenkét esztendős forma lehetett,
elkezdett gondolkodni, hogy vajon van-e az ő
apján kívül több király a világon; van-e
több ország az apja országain kívül.
Egyszer
megszólítja az apját:
- Édesapám,
én már sokat gondolkoztam azon, hogy van-e
kigyelmeden kívül több király, s nekem úgy
tetszik, hogy vannak még nagy s hatalmas
királyok. Azok egyszer majd eljönnek ide,
elfoglalják a mi országunkat. Jó volna, ha
egy kicsit széjjelnéznék a világban, hadd
látom, hogy mi van a mi országunkon túl.
- Ó, édes
fiam - mondta a király -, tedd le erről a
gondolatról az eszedet. Hidd el nekem, hogy
rajtam kívül nincs több király, én legalább
rajtam kívül senkinek sem hallottam a hírét.
Ha én meghalok, tied lesz az egész világ. Ne
félj, senki meg nem támad téged!
De a
királyfit nem nyugtatta meg a király
beszéde, tovább tűnődött, tovább
gondolkozott.
Egyszer aztán
álmában megjelent egy galamb, s az mondta
neki a következőket:
- Ha a te
apád azt hiszi, hogy rajta kívül nincsen
király, rosszul hiszi, mert van még sok
király, s azok között különösen egy, akinek
éppen annyi országa van, mint a te apádnak.
Ennek a királynak Absolon a neve. Van neki
három fia s három leánya. Ez a három fiú
folyton készülődik, hogy elfoglalja a te
apádnak a földjét. Azt mondom én neked, hogy
ne maradj itthon, készülj, s menj Absolon
udvarába. Ha ottan megmutatod a
vitézségedet, majd elmegy a kedve Absolon
fiainak, hogy beüssenek a te apád földjére,
s talán a tied lesz Absolon legkisebb leánya
is, aki tehozzád egészen illendő.
Megy reggel a
királyfi apjához, s mondja neki, hogy mit
álmodott.
- Most már
megyek, apám, addig nem nyugszom, míg
Absolon király udvarát meg nem találom.
Hiába beszélt
Salamon király, hiába sírt, könyörgött a
királyné, a királyfinak nem volt maradása.
- Hát jól
van, fiam - mondotta a király -, ha
csakugyan elhagysz öreg napjainkra, menjen
veled legalább a legvitézebb ezer katonám.
Mondotta a
királyfi:
- Egy katona
sem kell nekem, édesapám! Elég, hogyha velem
jön az én hűséges szolgám, Habakuk.
- Akkor vigy
magaddal aranyat, ezüstöt elegendőt.
Megrakatok tizenkét szekeret. Elég lesz-e?
- Nem kell
nekem, édesapám! Elég lesz száz tallér,
abból is megélünk az én hűséges szolgámmal,
Habakukkal.
- No, ha sem
katonák nem kellenek, sem pénz nem kell,
csak az a száz tallér, válaszd ki legalább a
legszebb aranyszőrű paripát ménesemből.
Mondotta
Többsincs királyfi:
- Nem kell
nekem, édesapám, aranyszőrű paripa. Van egy
sovány deres csikóm, az kell énnekem.
Habakuknak is jó lesz az a vén fakó, amelyik
a ménes után sántikál.
Mindjárt ki
is ment a rétre Többsincs királyfi, vele
ment Habakuk is, és hazavezették a deres
csikót meg a vén fakót. Volt a padláson két
régi kantár, azzal kantározták fel a
lovakat. A pince hetvenhetedik vasablakában
pedig két nyereg. Lehetett mind a kettő
hatszáz esztendős. Azzal nyergelték fel. A
kardok közül meg a legrozsdásabbat
választotta ki Többsincs királyfi.
Akkor aztán
elbúcsúzott apjától, anyjától keserves
könnyhullatások közt. Szép csendesen
kimentek az udvarból, ki a városból. De
amint a városból kikerekedtek, egyszerre
csak két hátsó lábára állott a deres csikó
is, a vén fakó is, aztán nekiiramodtak,
vágtattak hegyen, völgyön, bokron át, mint a
sebes szélvész, rengeteg erdőkön keresztül,
erdőből pusztaságra, pusztaságból erdőbe;
reggeltől estig keresztülvágtattak vagy
három országot.
Mikor már
vagy hét napja volt, hogy elindultak
hazulról, beértek egy rengeteg erdőbe. Éppen
besötétedett. Néztek erre-arra, hogy hol
verhetnének szállást. Megszólal Többsincs
királyfi:
- Nézd,
Habakuk, amoda nem messze valami tűzvilágot
látok, menjünk oda, hátha szállást találunk.
Mennek a
tűzvilág felé, s csakugyan egy kis házhoz
érnek. De amint közelébe kerülnek, szalad
velük szembe egy kilencfejű sárkánykutya
rettentő ugatással, csak úgy szakad ki a
torkából a tűzláng, hogy majd összeperzselte
őket is, a lovukat is. De bezzeg Többsincs
királyfi sem vette tréfára a dolgot,
kirántotta rozsdás kardját, s úgy odavágott,
hogy a kilencfejű sárkánykutyának egyszeribe
leszakadt hét feje. De a sárkánykutyának még
ez sem volt elég, még megvolt két feje, s
rászökött a Többsincs királyfi lovára.
Még egyszer
nekivágott Többsincs királyfi. Arra
leszakadt a megmaradt két feje is a
sárkánykutyának, hogy még vakkantani sem
tudott.
Akkor szépen
leszállottak a lóról, bementek a házba. Egy
öregasszony ült az asztal mellett, éppen
vacsorázott. De olyan öreg volt az az
asszony, hogy az orra a földet verte.
Köszönnek:
- Adjon isten
jó estét, öreganyám!
- Adj' isten
- fogadja az öregasszony. - Hát ti hogy
tudtatok idejönni, hiszen aki még erre járt,
mind szerteszaggatta az én sárkánykutyám?
Többsincs
királyfi nem mert szólni. Az öregasszony
kiszaladt az ajtón, elkezdte kiáltani a
kutyáját. Azt mondja Habakuk:
- Felséges
királyfi, jobb lesz, ha megmondjuk az
igazságot, mert különben ez a vén boszorkány
végére jár az életünknek.
A királyfi
meg is fogadta Habakuk tanácsát, s utána
szaladt a vénasszonynak.
- Ne hívja
hiába a kutyáját, öreganyám, mert mi tűrés,
tagadás, én bizony levágtam mind a kilenc
fejét.
- No - mondja
az öregasszony, szerencséd, hogy megmondtad
az igazat, mert különben szörnyű halálnak
halálával haltatok volna meg mind a ketten.
Azzal
visszament a házba, jó vacsorát főzött
Többsincsnek és Habakuknak.
Aztán
kikérdezte mindenről, hogy hova indulnak, mi
jóban járnak.
Mondja
Többsincs királyfi, hogy Absolon király
udvarába törekednek.
- Hej, fiam,
hallottam a hírét Absolon király országának.
Azt is tudom, hogy merre van, de hogy hol,
azt már igazán nem. Hanem most csak
feküdjetek le s aludjatok. Reggel majd
beállítlak benneteket az útba, s addig meg
ne álljatok, míg hét erdőn s hét pusztaságon
keresztül nem mentek. A hetedik pusztaság
után egy nagy fekete erdőbe értek. Annak a
közepében lakik az én néném, aki egy híján
kilencszáz esztendős. Járt ez a világnak
minden szegeletjén; bizonyosan tudja azt is,
hogy hol lakik Absolon király.
Ott maradtak
éjszakára, s reggel aztán továbbindultak.
Abból az útból, amelybe az öregasszony
beállította, ki nem tértek, úgy mentek
keresztül hét erdőn, hét pusztaságon, s a
hetedik pusztaság után értek abba a rengeteg
erdőbe, ahol az egy híján kilencszáz
esztendős öregasszony lakott. Csakugyan ott
volt ennek az erdőnek a közepében az
öregasszony háza. Látták messziről az
ablakban a gyertya világát, de azt a házat
is sárkánykutya őrizte, mégpedig tizenkét
fejű. Mikor egy puskalövésnyire közeledtek a
házhoz, felszökött a sárkánykutya, s
szaladott elébük szörnyű ugatással. Ömlött a
száján a láng mind a tizenkettőn, de
ömölhetett, mert Többsincs királyfi
nekivágott a kardjával, s egy vágásra kilenc
feje esett le, mintha ott sem lett volna.
A
sárkánykutya megfordult keserves vonítással,
nagy véresen beszaladt a házba. Aközben a
házhoz ért Többsincs királyfi Habakukkal.
Leszálltak a lóról, megkötötték egy fához,
aztán bementek a házba, s köszöntötték az
öregasszonyt:
- Adjon isten
jó estét, öreganyám!
- Adjon
isten, fiam. De mondjátok meg, mit
csináltatok a kutyámmal, hiszen máskor
tizenkét embert is szerteszaggatott
egyszerre! Hogy tudtatok idejönni?
- Hát bizony,
öreganyám - mondotta Többsincs királyfi -,
nem csináltam egyebet, csak kirántottam a
kardomat, egyszer nekivágtam, s mindjárt
leesett kilenc feje.
- Jól van,
jól! - dörmögött az öregasszony. - Látom,
hogy vitéz legény vagy, s nem is lesz nálam
semmi bántódásod, de ugyan mondd meg, hol
jársz itt, ahol a madár sem jár?
Mondja
Többsincs királyfi, hogy Absolon király
udvarába igyekezik, ha odatalálna.
- Az Absolon
király udvarába?! Ennek előtte öt-hatszáz
esztendővel jártam arrafelé - mondotta az
öregasszony -, de most ugyan nem tudnék
odatalálni. Azért ne búsulj fiam, holnap
reggel itt lesznek az én népeim, amennyi
csúszómászó s szárnyas állat van a világon,
azok közül valamelyik majd csak eligazít.
No, ott
maradnak éjszakára. Az öregasszony jó
vacsorát adott. Vacsora közben elmondta
Többsincs királyfi, hogy ki s mi ő, miért
igyekszik Absolon király udvarába. Aztán
lefeküdtek, aludtak reggelig, mint a bunda.
De tovább nem is aludhattak, mert jött a
tenger sok csúszómászó, szárnyas állat; volt
krákogás, sivítás, brekegés, hogy azt hitte
Többsincs királyfi, vége van a világnak.
Kimegy az
öregasszony a házból, Többsincs királyfi is,
Habakuk is utána, s kérdi az öregasszony az
ő népeit:
- Melyik
ismeri közületek Absolon király udvarát?
Hallgattak
mind.
- Hát egy sem
ismeri?
- Mi nem -
mondották -, hacsak a sánta sas nem tudja,
de az valahol elmaradt tőlünk.
- No - mondja
az öregasszony -, takarodjatok, s ahol
látjátok, találjátok, mondjátok meg neki,
hogy egyszeribe itt teremjen.
Eloszlanak az
öregasszony népei, ki erre, ki arra, s hát
még egy óra sem telt belé, jött az öreg sas
nagy lassan; húzta maga után az egyik lábát,
a szárnya meg lecsüngött, seperte a földet
mind a kettő.
- Hallod-e,
sánta sas - kérdi az öregasszony -,
ismered-e az Absolon király udvarát?
Felelt a sas:
- Hej,
ismerem biz én. Ismerem az udvarát, ismerem
minden országát, országainak minden
szegeletjét. Sok bárányt ragadtam én el
Absolon király országaiból. Ott lőtték el a
fél lábamat is, a tollamat is erősen
megtépázták egyszer; még azt is tudom, hogy
az én tollammal írják azokat a verseket,
hogy el kell menni s el kell venni Salamon
király országát.
- No bizony,
ha tudod, hol van Absolon király országa,
indulj, s mutasd az utat Többsincs
királyfinak, mert ő oda igyekszik.
Megköszöni
Többsincs királyfi az öregasszonynak az ő
nagy jóságát, elbúcsúzik tőle illendőképpen,
s mentek, amerre a sánta sas vezette. Hét
nap s hét éjjel meg sem állottak, s akkor
egy olyan magas hegy tetejére értek, hogy a
fejük szinte beleütődött a csillagos égbe.
Ott a hegy tetején azt mondotta a sánta sas:
- Nézz
arrafelé, Többsincs királyfi. Ennek a
hegynek az aljában van Absolon király
városa, a város közepén a gyémántpalotája.
Én tovább veled nem mehetek, hanem húzz ki a
jobb szárnyamból egy tollat, azt a tollat
szorítsd meg jól, s három zsírcsepp cseppen
a tenyeredre. Azt a három cseppet jól kend
rá, s mondjad: "Ott legyek, ahol akarok", s
ott léssz mindjárt, ahol akarsz, mégpedig
olyan madár képében, amilyenben kívánod.
Húzz ki a bal szárnyamból is egy tollat. Ez
a toll olyan toll, hogy akármikor írhatsz
vele, sohasem kell tintába mártanod.
Kihúz
Többsincs királyfi két tollat a sánta sas
két szárnyából. Azzal a sánta sas elköszönt,
s visszasántikált hazájába. Ahogy elment a
sas, mondja Többsincs királyfi Habakuknak:
- Édes
szolgám, Habakuk, te csak maradj itt a
lovakkal. Ne félj, nem sok idő múltán
visszajövök.
- Jól van,
édes gazdám. Én itt maradok, kísérjen
szerencse a te utaidban.
Elbúcsúznak
egymástól, s Többsincs királyfi jól
megszorítja a sas tollát, a tenyerét alája
tartja, rácsöppent három zsírcseppet,
széjjeldörzsöli s mondja:
- Ott legyek
Absolon király palotáján fehér galambnak
képében.
Még jóformán
ki sem mondta, fehér galambbá változott,
egyszer-kétszer összecsattogtatta a
szárnyát, s egy szempillantás alatt ott
repkedett az Absolon király
gyémántpalotáján, a palotának éppen a
fedelén, s elkezdet ott búgni, burukkolni,
szépen turbékolni.
Hallják az
udvarbéliek a fehér galamb turbékolását, s
mind a palota elé csődülnek. Lejön a király
is az udvarba, le a három leánya is, s
különösen a királykisasszonyok nem tudom,
mit adtak volna azért, ha valaki szépmódúlag
megfogja a galambot. De hiába várták, hogy a
galamb lejön magától. Megfogni sem tudták.
Mit csináljanak?
Akkor a
király odahívatta a leghíresebb vadászát, s
azt mondta neki:
- Hallod-e,
lődd meg ezt a galambot, de úgy, hogy meg ne
haljon.
Célba veszi a
vadász, rálő egyszer, kétszer, háromszor,
még tízszer is, de a galamb mindig
továbbröppent, s nem tudta eltalálni.
- Hiszen majd
lejön - mondták a királykisasszonyok -,
hozzunk ki búzát.
Beszaladtak a
királykisasszonyok a palotába, hoztak a
kötényükben piros búzaszemet, lehintették a
földre, s hívták, hívogatták szép szóval:
- Gyere le,
gyere le, te szép fehér galamb!
S hát
csakugyan, a galamb egyszeribe leröppent a
palota tetejéről. Szedegette a csőrével a
piros búzaszemet. Aztán próbálta megfogni a
legidősebb királykisasszony, de amint utána
kapott a kezével, egyszeribe tovaröppent.
Próbálta a középső királykisasszony, az sem
tudta megfogni, attól is továbbröppent.
Akkor a kicsi királykisasszony szólt hozzá:
- Gyere ide,
te szép fehér galamb! - íme, a galamb
mindjárt a karjára röppent, s a kicsi
királykisasszony karján elkezdett búgni,
burukkolni, szépen turbékolni.
De bezzeg
volt öröm!
Felvitték a
fehér galambot, aranykalickába tették. Hanem
amint a kalickát felakasztották a király
szobájának a falára, a fehér galamb
elhallgatott. Beadtak neki búzaszemet,
beadtak neki vizet, de az sem nem evett, sem
nem ivott. A fejét lecsüggesztette, magát
búnak eresztette.
Eltelik egy
nap, eltelik kettő, de nem jött meg a fehér
galamb kedve. Hanem a kicsi királykisasszony
azt álmodta, hogy addig meg sem jön a kedve
a fehér galambnak, míg az ő szobájába nem
teszik a kalickát. S amint felkelt, ment az
édesapjához, elmondta az álmát.
Mondta a
király:
- Hát csak
vidd a szobádba a kalickát, édes leányom.
Vitte is a
királykisasszony. Mindjárt letette a
kalickát az aranyasztalára, s hát abban a
szempillantásban megszólalt a galamb.
Elkezdett búgni, burukkolni, szépen
turbékolni. Na, eltelik ez a nap. Este a
királykisasszony magára hagyja a galambot,
megy a nagy ebédlőszobába. Ott vacsorázott
az egész királyi család, vacsora után meg
mindegyik visszament a szobájába, a kicsi
királykisasszony is a magáéba.
Hát,
teremtőm, mit lát a kicsi királykisasszony!
Ragyogott, tündökölt a szobája a nagy
fényességtől. Pedig nem ragyogott ott egyéb,
csak a Többsincs királyfi gúnyája. A kalicka
üres, a galamb sehol.
Még szót sem
szólhatott a kicsi királykisasszony, azt
mondotta Többsincs királyfi:
- Ne ijedj
meg, szép királykisasszony. Többsincs
királyfi vagyok, Salamon király fia; fehér
galamb képében jöttem ide, hogy észre ne
vegyenek, mert tudom, hogy a te bátyáid el
akarják venni az én apám földjét.
- Jaj,
istenem - mondotta a kicsi királykisasszony
-, igazat beszélsz, Többsincs királyfi. Az
én bátyáim már rég készülnek, hogy
elfoglalják a te apád földjét.
- Hiszen csak
jöjjenek - mondotta Többsincs királyfi -,
nem bánom, csak te gyere velem, szép
királykisasszony. Eljössz-e?
Mondotta a
kicsi királykisasszony:
- Elmennék én
veled a világ végére is, Többsincs királyfi,
de hogy menjünk ki innét a palotából, mikor
minden kaput két strázsa őriz.
Na, ettől
ugyan nem félt Többsincs királyfi. Elővette
a tollat, melyet a sánta sastól kapott, s
mutatta a királykisasszonynak:
Nézz ide,
ebből a tollból csak három cseppet kell
cseppenteni a tenyerünkre, s ott leszünk,
ahol akarunk.
- Hiszen ez
jó - mondotta a királykisasszony -, de
mielőtt elmennénk, szeretném megírni az
édesapámnak, hogy hová megyünk.
- Ha meg
akarod írni, nesze, itt egy másik toll, nem
kell tintába mártani, írhatsz vele akármit.
Ott mindjárt
megírta a levelet a kicsi királykisasszony.
Ekkor a másik tollból három cseppet
cseppentettek a tenyerükre, jól
széjjeldörzsölték, s azt mondta a királyfi:
- Ott
legyünk, annak a hegynek a tetején, ahol vár
énreám hű szolgám, Habakuk.
Azt is
gondolta, hogy fehér galambbá változzanak
mind a ketten, azzá is változtak, s mire
hajnalodott, ott voltak a hegy tetején.
Visszaváltoztak igaz formájukra, a királyfi
felült a lovára, ölébe vette a
királykisasszonyt; Habakuk is felült a
lovára, s úgy indultak szépen hazafelé.
De még egy jó
futamodásnyira sem lehettek, hallják, hogy
vágtat valaki utánuk. Visszanéz a
királykisasszony, megijed szörnyen:
- Jaj,
istenem, ez az én legidősebb bátyám, vége az
életednek, Többsincs királyfi!
Abban a
pillanatban már ott is termett mellettük
Absolon király legidősebb fia, kirántotta a
kardját. De kirántotta Többsincs királyfi
is, s csak egyszer vágott a királyfinak,
mindjárt ledöndült a földre.
Nagy nehezen
feltápászkodott a királyfi, felült a lovára
s vissza sem tekintett többet, úgy vágtatott
haza.
Na, édesapám
- mondta otthon -, én ugyan megjártam.
Salamon király földje nem lesz a mienk, mert
Többsincs királyfi keményebb legény, mint
én.
- Hiszen majd
meglátom, hogy keményebb-e, mint én! -
kiáltott a középső királyfi, s utána
vágtatott Többsincs királyfinak.
Hiszen ha
utána vágtatott, meg is bánta, mert éppen
úgy járt a legkisebb királyfi is.
Most már
mehetett Többsincs királyfi, nem állotta
útját senki. Odahaza az öreg király s az
öreg királyné százszor, ezerszer elsiratták,
s azt hitték, hogy többé soha nem látják
egyetlen fiukat. No, az igazán isten
csudája, hogy meg nem haltak nagy örömükben,
amikor megérkezett Többsincs királyfi az ő
mátkájával. Bezzeg hogy mindjárt nagy
lakodalmat laktak, hét hétig folyton szólt a
muzsika, folyt a bor s mindenféle jó lé.
Aki ott járt,
jól járt, szénásszekéren hált.