Egyszer volt, hol nem volt,
hetedhét országon innen, az
Óperenciás-tengeren túl, ahol a kurta farkú
malac túr, volt egy szegény halászember.
Ennek a szegény embernek nagyon sok gyermeke
volt. Bizony, mikor volt kenyér az
asztalfiában, mikor nem. Hiába kelt a
szegény halász kakasszóval, hiába feküdt le
késő éjjel, hiába hordozta a hálóját
reggeltől estig folyóvízről folyóvízre,
betelt rajta a mondás, hogy: halász, vadász,
madarász, üres tarisznyában kotorász - kevés
isten áldása volt a munkáján.
Hanem amilyen ágrólszakadt
szegény volt a halász, éppen olyan gazdag
ember volt a bátyja. Ennek meg egy gyermeke
sem volt. Mikor aztán a szegény halász
házánál egy falat nem sok, annyi sem volt,
mindig csak a bátyjához küldött: adjon egy
vacsorára való puliszkalisztet. De ahhoz
ugyan küldhetett, azt üzente vissza mindig:
ád szívesen egy vékát is, ha cserébe neki
adja valamelyik fiát.
- Azt már nem teszem - mondta
a szegény halász -, ahány gyermekem van,
mind egyformán kedves énnekem, egytől sem
tudnék megválni.
Egyszer, amikor már vagy egy
hétig alig volt egy betevő falatjuk, elment
a halász, s azt mondta a feleségének, hogy
addig vissza sem jön, amíg egy jó tarisznya
halat nem fog.
Leült jókor reggel a víz
partjára, hol betette, hol kivette a
hálóját, de csak akkora hal sem akadt belé,
mint a kisujjam. Már be is esteledett, s
kerülte a szerencse, mintha csak félt volna
tőle.
- Látom - mondta magában a
halász -, hogy mégis hal nélkül kell
hazamennem. Istenem, mit vacsoráznak
ártatlan gyermekeim!
Megemelintette nagy búsan a
hálót, s hát - olyan nehéz, mintha csak egy
nagy kő akadt volna belé. Hiszen nem is volt
egyéb. Kő volt az, egy kerek kő.
Visszafordította nagy haraggal a követ,
belenyomta ismét a vízbe a hálót, s hát,
amikor kiemelintené, megint csak az a kerek
kő van benne. Most már kivette a követ a
hálóból, s jó messzire bedobta a vízbe, hogy
többet a hálóba ne kerülhessen. De hiába
dobta messzire, a kő harmadszor is a hálóba
került.
Mérgelődött a szegény halász,
de nem dobta vissza a követ a vízbe, hanem
ledobta a víz partjára, s aztán nagy búsan
elindult hazafelé. Hanem alig lépett
egyet-kettőt, meggondolta magát: ha már
halat nem vihet, hazaviszi azt a kerek
követ, hadd karikázzanak vele a gyermekek.
Fölvette a követ, betette a
tarisznyájába, s hazaballagott. Elébe
szaladtak a gyermekek, közrefogták s
kérdezték:
- Mit hozott, édesapám?
- Egy kerek követ, fiaim,
semmi egyebet. Nesztek, játsszatok vele, s
felejtsétek a vacsorát.
A szegény halász már
lefeküdt, le a felesége is, de a gyermekek
nem tudtak lefeküdni, úgy belemelegedtek a
karikázásba. Gurították a kerek követ föl és
le a szobában, s nagyokat sikoltottak
örömükben, mert a kő mind fényesebb,
fényesebb lett. De ezt a halász nem látta,
mert a falnak volt fordulva, s úgy
sóhajtozott. Egyszer mégiscsak megfordult, s
rászólt a gyermekekre: feküdjetek le, már
elég volt a játékból. Hanem amint kifordult
a szoba földje felé, hirtelen be is hunyta a
szemét, mert olyan erősen fénylett,
ragyogott a kerek kő, hogy majd megvakult a
nagy ragyogástól. Aztán megint felnyitotta a
szemét, nézte, nézte a követ, szólítja a
feleségét is:
- Nézd, asszony, valami
csudakő, úgy ragyog, mint a gyémánt.
- Jaj, lelkem uram - csapta
össze a kezét az asszony -, ez igazán
gyémánt.
Mindjárt megegyeztek, hogy
másnap az asszony elviszi a királyhoz a
követ, hátha megvenné jópénzen. Felkelt
pitymallatkor az asszony, kendőbe takargatta
a kerek követ, s ment a király színe elé.
Ott mindjárt, ahogy a palotába ért, vitték a
király elé. Köszön a szegény asszony
illendőképpen:
- Adjon isten jó napot,
felséges királyom.
- Adjon isten, szegény
asszony, mi szél vetett hozzám?
Előveszi az asszony a kerek
követ, s mutatja a királynak.
- Hát ezt te hol találtad,
szegény asszony? - kérdi a király nagy
álmélkodással.
Mondja az asszony, hogy az
ura találta a vízben.
- No, te szegény asszony, add
nekem ezt a követ, adok érte ezer
pengőforintot. Mert úgy tudd meg, hogy igazi
gyémántkő ez.
A szegény asszony nem szólt
semmit, csak köhintett. Azt hitte a király,
hogy nem elég neki az ezer pengőforint.
Szavát sem várta, mondta a király:
- Ha nem elég ezer pengő,
adok kétezret.
A szegény asszony megint csak
köhintett, úgy meg volt zavarodva, hogy egy
szót sem tudott szólni. Dehogy kevesellette
az ezer pengőt! Hanem a király megint azt
hitte, hogy keveselli, azt mondta hát a
szegény asszonynak:
- Hallod-e, te szegény
asszony, nem sokallok én ezért a kőért három
zsák aranyat sem. Adod-e ennyiért?
Akkor már az asszony sem
köhintett, hanem biccentett a fejével.
A király egyszeribe töltetett
három zsák aranyat, még szekeret, lovat is
adott az asszonynak, hogy hazavigye az
aranyat.
Hazamegy az asszony nagy
örömmel, de bezzeg volt öröm a háznál is!
Most már gazdagok voltak, nem éheztek
többet.
- Hanem, hallod-e, feleség -
mondja a halász -, meg kéne mérnünk az
aranyat: hány véka lehet.
- Igaza van kendnek, meg
kellene mérnünk.
Az ám, de véka nem volt a
háznál. Nosza, átszalasztanak egy fiút a
gazdag bácsihoz vékáért.
- Hát nektek ugyan mire kell
a véka? - kérdi a gazdag ember
csúfondárosan,
- Az édesapám pénzt akar
mérni - mondta a fiú.
Hej, de nagyot kacagott a
gazdag ember.
- Nesze, fiam, itt a véka,
majd utánad megyek én is, hadd látom azt a
pénzmérést.
Megy a gazdag ember az
öccséhez, s hát csak szeme-szája tátva
maradt a nagy álmélkodástól. Ennyi pénzt még
ő sem látott egy csomóban. Kérdi az öccsét:
- Hol kaptad ezt a rengeteg
aranyat, édes öcsém?
Bezzeg most édes öcsémnek
szólította.
"Megállj - gondolta magában a
halász -, most megtréfállak."
- Hm - mondja a halász -, ezt
nekem a király adta három macskáért.
- Hát ez hogy lehet, édes
öcsém?
- Bizony úgy, édes bátyám,
hogy a király palotájában temérdek sok egér
van, de annyi, hogy a király s felséges
családja nem tud tőlük sem ebédelni, sem
vacsorálni. Meghallottam ezt én
jártomban-keltemben, s három macskát
elvittem a királynak ajándékba. Hej, ha
látta volna kigyelmed, de megörült a király
a három macskának! Mindjárt szólította a
hopmestert, s megparancsolta, hogy ennek a
derék embernek három zsák aranyat adjon a
három macskáért.
Ahogy ezt hallotta a gazdag
ember, nem volt maradása, ment haza, s
mondja a feleségének, hogy mit hallott.
- No bizony - mondta az
asszony -, ha az az ágrólszakadt három
macskát vitt a királynak, viszünk mi három
zsákkal.
- Én is amondó vagyok,
feleség.
Azzal uccu neki, végigjárták
a falut, de még a szomszéd falukat is, s ami
macskát találtak, mind megvették jó drága
pénzen. Amikor három zsákra valót
összeszedtek, befogatott a gazdag ember négy
lovat, a három zsák macskát feltette a
szekérre, s nagy ostorpattogtatással
elindult a király városába.
Megérkezik a városba, ottan
is a király palotája elé, megállítja a
lovakat, a kocsist otthagyja, maga pedig
felmegy a királyhoz. Bevezetik a király
színe elé, s köszön illendőséggel:
- Adjon isten jó napot,
felséges királyom.
- Adjon isten, gazdag ember,
hát téged mi szél vetett ide?
Mondja a gazdag ember:
- Egy kevés ajándékot hoztam,
felséges királyom. Hallottam, hogy az
öcsémnek, a halásznak a felesége is hozott,
s jó szívvel fogadta felséged.
- Jól van, te gazdag ember,
de hol van, amit hoztál?
- Mindjárt felhozom, felséges
királyom. Ott áll a szekéren a kapu előtt.
Lemegy a gazdag ember, hátára
veszi a három zsák macskát, s viszi fel a
palotába. Eközben a király összegyűjtötte
egész háza népét, hadd lássanak csudát.
No, jött is a gazdag ember, s
ahogy belépett az ajtón, abban a
szempillantásban kioldotta a három zsákot.
Hej, uram, istenem, mi lesz
most! Az a tenger sok macska ahány,
annyifelé szaladt, nekiugrottak a földig érő
tükröknek, ablakoknak, fel az almáriumokra,
onnan leverték a drága aranyos poharakat,
tányérokat, összetörtek azok mindent;
kiabált a király, sikoltozott a királyné, de
még jobban a királykisasszonykák, s egy
szempillantásra becsődültek a katonák, hogy
lássák, mi történt.
- Fogjátok meg! - kiáltott a
király.
A katonák azt hitték, hogy a
macskákat kell megfogni, pedig a király a
gazdag embert értette. Hanem a gazdag ember
sem tátotta el a száját, kapott a jó
alkalmon, futott le a palotából, s szaladt
világgá.
Ha meg nem állt, talán még
most is szalad.