Egyszer
volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, túlonnan túl, innenen
innen, volt egy szegény özvegyasszony, s annak tizenkét fia s egy
leánykája. Búsult is szegény feje eleget, hogy mivel tudja eltartani
ezt a tenger sok gyermeket, mert száraz kenyér is mikor volt s mikor
nem az asztalfiában.
Jött haza
egyszer a tizenkét fiú, körülfogták az anyjukat, hogy lépni sem tudott
a szobájában, s ahányan voltak, egyszerre mind kenyeret kértek, s csak
az volt a híja, hogy kihúzzák a házból.
Hát azt
ugyan senki ne csudálja, hogy a szegény asszony elvesztette a
béketűrését. Hiszen adott volna ám, ha lett volna, de nem volt. Nagy
elkeseredésében azt találta mondani:
- Ó,
istenem, bocsásd meg a bűnömet, bárcsak valami állattá változtatnád
ezeket a fiúkat, nem bánom én, ha varjúvá is!
No,
halljátok csudát, mi történt! Az történt, hogy abban a
szempillantásban a tizenkét fiú mind varjúvá változott, s mert hogy
éppen nyitva volt az ablak: huss! kirepültek, s mire csak egy jajszót
is mondhatott volna az anyjuk, úgy eltűntek, mintha a föld nyelte
volna el!
Hej, nagy
erős búbánat nehezedett a szegény özvegyasszony szívére, éjjel-nappal
folyt a könnye, mint a patak, s kesergett mindig, hogy az isten úgy
elvette volt az eszét, hogy olyan bolond beszédre nyíljék az ő szája.
Kicsi
kisleány volt még a szegény özvegyasszony leánykája, de tudta, hogy
miért sír, miért kesereg az édesanyja, s azt mondta egyszer:
- Lelkem
édesanyám, én többet nem nézhetem a sírását, elmegyek világgá, s addig
vissza sem fordulok, amíg a bátyáimat meg nem találom.
Hiába
beszélt a szegény asszony, hogy ne menjen, ha már kifogyott a tizenkét
fiából, legalább őbelőle ne fogyjon ki: a kisleány elbúcsúzott az
édesanyjától keserves könnyhullatások közt, s elment világgá.
Ment,
mendegélt a kislány hetedhét ország ellen, s egyszer egy nagy rengeteg
erdőbe ért. A rengeteg erdőben talált egy kis házat, s bement oda nagy
bátran. Egy öregasszony ült a kemence alatt, de olyan öreg, hogy az
orra a térdét verte. Köszön a kisleány illendőképpen:
- Adjon
isten jó estét, öreganyám!
Fogadja az
öregasszony:
- Köszönd,
hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben bekaptalak volna. Hát hol
jársz itt, ahol a madár sem jár?
Mondja a
kisleány:
- Ó, lelkem
öreganyám, én tizenkét bátyámat keresem, akik varjú képében elrepültek
hazulról, s azóta hírüket sem hallottuk.
No bizony,
én magam sem hallottam hírüket, te leányka, hanem ezen a rengeteg
erdőn túl van egy kicsi kerek erdő, kerek erdőnek az aljában egy
ilyenszerű házacska, amilyen az enyém, abban lakik az én néném, az
talán útbaigazít.
Mert hogy
éppen este volt, az öregasszony jó vacsorát adott a kisleánynak, aztán
vetett neki jó puha ágyat, s lefektette, reggel pedig, amikor fölkelt
a kisleány, adott neki egypár aranykörtét.
Megköszönte
szépen a kisleány az öregasszony nagy jóságát, elbúcsúzott illendően,
s azzal elindult a kerek erdő felé, azon az úton, amelyikbe az
öregasszony beleállította.
Estére
kelve a kisleány a kerek erdő aljába ért, s kerek erdő aljában bement
a kis házacskába. Hát ott csakugyan még öregebb asszony üldögélt a
kemence alatt, s fonta a kendert nagy szorgosan.
Köszön a
kisleány:
- Adjon
isten jó estét, öreganyám!
-
Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben bekaptalak
volna. Ugyan bizony hol jársz itt, ahol a madár sem jár?
Mondja a
kisleány, hogy mi járatban van.
- Jaj, édes
leányom - mondja az öregasszony -, hírét sem hallottam annak a
tizenkét varjúnak, hanem innét hét hegyen s hét völgyön túl, kerek
erdő aljában lakik az én néném, az talán útbaigazít.
Ez az
öregasszony is főzött neki jó vacsorát, vetett neki jó puha ágyat, s
amikor reggel fölkelt a kisleány, adott neki egypár aranyalmát, hadd
menjen aztán isten hírével. Szépen beállította egy ösvénybe, s ugyan
lelkére kötötte, hogy abból ki ne térjen.
Megköszönte
a kisleány az öregasszony szíves jóindulatját, elindult az ösvényen, s
meg nem állott, amíg ahhoz a kis házacskához nem ért, ahol a harmadik
öregasszony lakott.
De vagy
volt öreg, vagy nem a másik két asszony, a nénjük olyan öreg volt,
hogy az orra a földet verte, s azon pergette az orsaját.
Köszön a
kisleány nagy bátran:
- Adjon
isten jó estét, öreganyám.
No, áldott
szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben bizony
bekaptalak volna. De hol jársz itt, ahol a madár sem jár?
Mondja a
kisleány, hogy a bátyjait keresi, akik elrepültek tizenkét varjú
képében.
- Hát
bizony, ha azokat keresed, éppen jó helyen jársz - mondja az
öregasszony, mert én mindennap látom őket, itt repülnek el minden
áldott nap az én házam felett, szörnyű károgással. Hanem így, ahogy
vagy, el nem mehetsz hozzájuk, mert olyan magas sziklán laknak, hogy
annak a teteje az eget veri. De ne búsulj, kisleányom, van nekem olyan
csudaírem, hogy ha azzal megkened a gyenge válladat, szárnyad nő, s
bátyáidhoz repülhetsz.
No,
megvigasztalódott a kisleány erre a beszédre, mindjárt levetette az
ingecskéjét, az öregasszony pedig jól megkente a csudaírrel mind a két
vállát.
- No most,
kisleányom, vacsorálj, s feküdjél le, reggelre olyan szárnyad lesz,
hogy az Óperenciás-tengeren is túlrepülhetsz.
Hát
csakugyan reggel, amikor fölkelt a kisleány, olyan szép két szárnya
volt két gyenge vállán, hogy - csupa csuda.
Az
öregasszony adott még neki két aranydiót, s aztán isten hírével útnak
eresztette. Megmutatta, hogy milyen irányba repüljön, s a kisleány
repült, csattogtatta szép sugár szárnyacskáját, hogy csak úgy suhogott
belé a levegőég.
Hét nap s
hét éjjel folyton repült, akkor aztán fölért a szikla tetejére.
Hát ott mit
talált? Ott bizony egy olyan ragyogó aranypalotát talált, hogy a szeme
is káprázott a szertelen ragyogástól. Ő bizony nem kérdte: szabad-e,
nem-e, nagy bátran belép a palotába, végigmegy a tenger sok szobán, de
ott ugyan egy élő lelket sem talált sehol. Volt minden szobában
asztal, ágy, szék, s minden csupa aranyból, ezüstből, aztán kifordult
a konyhára, s volt ott főzni-sütnivaló annyi, hogy a szeme nem tudta
belepni.
- Ó,
bárcsak itt laknának az én bátyáim - sóhajtott föl a kisleány.
De gondolta
is, hogy itt laknak bizonyosan, mert megszámlálta, s éppen tizenkét
szoba volt, minden szobában egy ágy. Hamarosan nekikészülődött,
fölseperte a konyhát, pompás vacsorát főzött, tizenkét személyre
terített, ki is tálalta, tizenkét tányérba levest meregetett, aztán
mind a tizenkét tányérból evett egy keveset.
Várta,
várta, sokáig várta a bátyjait, de azok csak nem jöttek, s a kislány
erősen elálmosodott. Sorba nézegette, próbálgatta a tizenkét ágyat,
hogy melyikbe feküdjék le, aztán mégiscsak a tizenkettedikben
maradott. Abba szépen lefeküdt s elaludt.
Alighogy
elaludt a kisleány, jön haza a tizenkét varjú nagy károgással s
szárnycsattogással. De bezzeg volt nagy álmélkodás! A konyhán valaki
sütött-főzött, a szobákat valaki kisöpörte, az ágyakat megvetette, az
asztalt megterítette. Az ám, evett is mind a tizenkét tányérból,
csipegetett a kenyérből. - Ugyan ki járhatott itt?
Végigrepdesik a szobákat, sorba nézik az ágyakat, betekintenek,
kukucskálnak az ágyak alá, s hát a tizenkettedik ágyban kit látnak?
- Ez a mi
húgocskánk! - károgott egyszerre a tizenkét varjú, s
összecsattogtatták a szárnyukat nagy erős örömükben.
Abban a
szempillantásban fölébredt a kisleány, s volt öröm, de milyen öröm!
Nem találták a helyüket.
- Ó, lelkem
testvéreim, csakhogy megtaláltalak! - örvendezett a kisleány. -
Gyertek haza velem, gyertek, ne sirasson többet édesanyánk.
- Hej -
sóhajtott a legidősebb varjú -, most még nem mehetünk veled, amíg az
átok alól fel nem szabadulunk. Eredj haza te magad, édes húgom, s
mondd meg az édesanyánknak, hogyha a hüvelykujját felhasítja, s
kifolyó piros vérével tizenkét inget s gatyát varr nekünk, csak úgy
szabadulhatunk fel az átok alól, akkor ismét fiúkká változunk. Mondd
meg azt is, hogy amíg varr, senkinek egy szót se szóljon, máskülönben
kárba megy keserves-kínos munkája.
De csak egy
pillantásig sem volt maradása a kisleánynak: repült haza az
édesanyjához, szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben.
Mire hazaért, a szegény özvegyasszony betegre sírta magát, hogy ím
elvesztette a leányát is, s magára maradott, mint az útszéli fa.
No, most
egyszerre vége szakadt a betegségnek s a nagy szívbéli búbánatnak,
ahogy hazajött a kisleány, s elmondta a bátyjai üzenetét.
Egyszeribe
elővette a szegény asszony, ami vászna volt, szabott tizenkét inget s
tizenkét gatyát, aztán felhasította a hüvelykujját, s ahogy folydogált
a vér belőle, azonmódúlag húzta a tűbe, meg nem állott a keze, varrott
éjjel-nappal. Jöttek hozzá a szomszédasszonyok, kérdezték, vallatták,
hogy ugyan miért varr a vérével, mikor erősebb a cérna, de a szegény
asszony egy szót sem szólt, míg mind a tizenkét inget, a tizenkét
gatyát meg nem varrotta. Mikor a tizenkettedik is kész volt, hát -
csak hallgassatok ide! - berepült az udvarra nagy szárnycsattogással a
tizenkét varjú, ott kétszer-háromszor körülrepdestek, s aztán - huss!
be a szobába. Ott leszállottak a földre, megrázkódtak, s egyszeribe
visszaváltoztak fiúknak.
No hiszen,
sírt a szegény asszony, de most már örömében. Jött az egész falu
csudalátni. Aztán egy nap múlva, két nap múlva visszament a tizenkét
fiú az aranypalotába, onnét elhordozták a temérdek sok kincset, amit
varjúéletükben gyűjtögettek, hordottak össze. Bezzeg volt ezentúl
kenyér, de még kalács is annyi, hogy a kutyának is kalácsot vetettek.
Aki nem
hiszi, járjon utána.