Volt egyszer egy király, s annak három deli szép fia. Ennek a
királynak mindig a vadászaton járt az esze, egyebet sem igen
tett egész életében. A fiait is mindig magával vitte, s az
apjuk hat havasának nem volt olyan szege-lika, ahol a fiúk ne
vadásztak volna. Volt a királynak még egy havasa, a fekete
havas, de ide hiába kéredzettek a királyfiak, az apjuk széles
e világért meg nem engedte volna, hogy odamenjenek vadászni.
Na,
telt-múlt az idő, s az öreg király meghalt. Ahogy elföldelték,
a három fiú összetanakodott, s a temetés után egybe
nekicihelődtek: elindultak a fekete havasba, hadd lám, mi
isten csudája lehet ott, hogy az apjuk mindig úgy tiltotta
arra a vadászást.
Megérkeztek szerencsésen a fekete havasba, jártak-keltek,
kódorogtak, leskelődtek, nézelődtek mindenfelé, de még csak
egy madarat se láttak.
Megszólal egyszer a legidősebb királyfi, s azt mondja:
-
Halljátok-e, többet ne kódorogjunk együtt, hanem itt ezen a
helyen váljunk el, s menjünk háromfelé. Ihol van ni, három
nyílása az erdőnek, álljon belé mindenik egy nyílásba, s
menjen, amíg a szeme lát.
Jól
van, ebben megegyeztek. De még azt is elhatározták, hogy
valami haszontalanságra egyik se találjon lőni, mert a lövésre
visszajő a másik kettő, s ha haszontalanságra lőtt, úgy
felpofozzák, hogy szikrát hány a szeme.
Ebben is megegyeztek, s azzal elváltak. Mentek, mendegéltek,
hárman három irányban. Ahol ni, a legkisebb fiú, még alighogy
elvált a bátyjaitól, meglát egy repülő hollót, akinek a
szájában valami fényesség volt.
"No, ezt lelövöm - gondolta magában a királyfi -, ki tudja,
milyen drága portéka lehet az a fényesség." - Fogta a nyilát,
célba vette a hollót, s abban a minutában le is puffantotta.
Szalad hozzá, nézi, mi van a szájában: hát egy darabocska
acél. A lövésre nagyot csendült az erdő, odaszaladtak az
idősebb királyfik, s már messziről kiabálták:
-
Mit lőttél, te, mit lőttél?
Mondani sem merte a királyfi. Haj, megmérgelődtek a bátyjai, s
erről s túl jól megpofozták:
-
Hát te ilyen haszontalanságra vesztegeted a nyílvesszőt, te
oktondi, te!
Nagy dérrel-dúrral otthagyták az öccsüket, hanem az egyet
gondolt, s az acélt eltette. Hátha még valahol hasznát veheti
ennek a haszontalanságnak.
Továbbment, s amint ment, mendegélt, egy magas kőszikla
tetején megpillant egy sólyommadarat. Gondolta, ő bizony
lelövi, ez talán nem lesz haszontalanság. Célba vette, de a
sólymot nem találta, hanem sólyom helyett egy darabocska
szikla pattant le. Fut oda, vajon mi lehet az? Hát igazi
jóféle kova. No, zsebre tette ezt is, hátha hasznát veszi.
Hiszen zsebre tehette, de jöttek a bátyjai is, s amikor
megtudták, hogy kovát lőtt, úgy felpofozták szegény fejét,
hogy a szeme csak úgy szikrázott belé.
Aztán ment ismét mind a három a maga útjára.
Szomorú lett a kicsi királyfi, a könny is patakzott a
szeméből. Tőle ugyan repülhettek, károghattak, csiripolhattak
a madarak, rájuk sem nézett. Hanem amint ment, mendegélt nagy
búsan, egy magas fának az oldalán megpillantott egy mókust.
Megállt, gondolkozott egy keveset, vajon lelője-e. Hátha ez
mégsem haszontalanság. Célba vette, rálőtt a mókusra, de nem
találta. A mókus helyett egy nagy tapló esett a földre.
-
No, ez nem sokat érő, de azért elteszem - mondta a királyfi.
El is tette, de szaladtak is a bátyjai, s amikor látták a
taplót, úgy felpofozták a kicsi királyfit, hogy a szeme
zöldet, vereset látott.
Eközben esteledett, s a királyfiak többet nem is váltak el
egymástól, együtt mentek tovább. Azt mondta a legidősebb, hogy
nem ereszti szabadjára a kicsi királyfit, mert még mind
ellődözi oktalanul, ami nyílvesszője van.
Mentek, mendegéltek, egyszerre csak meglátnak egy őzet. Futott
nagy sebesen az úton keresztül, éppen előttük. No, erre mind a
hárman rálőttek, s el is találták. Fölvették, s vitték
magukkal. Gondolták, jó lesz vacsorára.
Tovább mentek, mendegéltek, s ím, egy gyönyörűséges szép rétre
értek. Ez a rét a fekete havasnak éppen a kellős közepén volt.
A rét közepén pedig volt egy forrás, a forrás mellett egy
rézvályú. Egyben megnyúzták az őzet, megmosták a húsát. Hiszen
jól van, de nyersen csak nem ehették meg a húst. Fa, az volt
elég, de tűz mégsem volt, mert nem hoztak hazulról sem kovát,
sem acélt, sem taplót.
-
Látjátok - mondta a legkisebbik királyfi -, ti engem cudarul
felpofoztatok, hogy acélt, kovát, taplót lőttem. Hát most
csinálok tüzet, ha a pofonokat visszaszámlálhatom nektek.
Az
idősebb királyfik nem bánták, ha duplán visszaszámlálja is,
csak tüzet csináljon, mert éhesek voltak erősen.
De
a kicsi királyfinak jó szíve volt, s nem számlálta vissza a
pofonokat, sem kétszeresen, sem egyszeresen, hanem hamarosan
előszedett acélt, kovát, taplót, s olyan tüzet csinált, hogy
csak úgy lobogott a láng az ég felé. Azután az őzet fanyársra
húzták, a tűz felett megforgatták, megsütötték, s csak a
csontja meg a bőre maradt: a húsát megették egy béfaló
falásig. Vacsora után a tűz körül leheveredtek, de a
legidősebb mégis meggondolta s felállott. Azt mondta:
-
Ti csak aludjatok, én ébren maradok reggelig, nehogy valami
csúfság essék rajtunk.
Azt
bizony jól tette, hogy talpon maradt, mert alig aludtak el az
öccsei, hát jő egy háromfejű sárkány, egyenesen a rézvályú
felé. A szájából háromrőfnyire szakadt a láng előre, s amikor
észrevette a királyfit, nekiszaladt, hogy fölfalja, de
mindjárt.
-
Hej, te - kiáltott föl a királyfi, azzal kirántotta a kardját,
s nyissz, nyissz, lenyisszentette a sárkánynak mind a három
fejét, mintha ott sem lett volna.
Közmént legyen mondva, ez a háromfejű sárkány egy ötfejű meg
egy hétfejű társával Feketegyász városán túl lakott egy
feneketlen tóban, s onnét jártak szerte éjjelenként a
forráshoz, s ha jól ittak belőle, ismét visszamentek a
feneketlen tóba. Nem is igen járt errefelé sem ember, sem
állat, mert a sárkányok, akit útjukban találtak, felfalták.
No,
elég az, hogy a királyfi megölte a háromfejű sárkányt. De
annyi vér folyt ki a testéből, hogy a tűz is elaludt, s
reggelre csak egy kicsi égő üszök maradt meg. Csakhogy ez
megmaradt! Ebből istenes tüzet csináltak, s aztán ismét
nekicihelődtek, s jártak-keltek, kódorogtak egész nap a fekete
havasban. Estére visszamentek a tűzhöz, s most a középső
királyfi virrasztott. Bezzeg hogy jött az ötfejű sárkány!
Hiszen ha jött, ott is maradt, mert a középső királyfi sem
volt ám olyan tedd el s elő se vedd legény. Lenyisszentette a
sárkánynak mind az öt fejét. De már ebből annyi vér folyt,
hogy a tűzből csak egy pislákoló parázs maradott reggelre, úgy
eloltotta. De csakhogy maradt egy parázs: ebből megint olyan
tüzet csaptak, hogy csak úgy lángolt, szikrázott.
Harmadik este a legkisebb királyfira jött az őrzés sora. A
bátyjai, amikor lefeküdtek, megmondták neki, hogy ha közeledik
a sárkány, felköltse őket, ha jót akar!
-
Jól van, jól, majd felköltlek, csak aludjatok - mondta a kicsi
királyfi.
Hát
csakugyan! alighogy az idősebb királyfiaknak bekoppant a
szemük, jött a hétfejű sárkány, s a hét szájából szakadt a
láng hét rőffel előre.
-
Gyere, csak gyere - mondta a kicsi királyfi -, emberedre
találsz!
Hej, hogy megküzdöttek, hogy megerősödtek, de hogy! Még a föld
is rengett belé, ahogy össze-összecsaptak, de a kicsi királyfi
bizony nem költötte fel a bátyjait. Meggyőzte ő egymaga is a
hétfejű sárkányt. Hanem ennek aztán annyi vére folyt ki, hogy
csakugyan egy égő szikra sem maradt a tűzből.
-
Hm, hát most mit csináljak? - tanakodott a kicsi királyfi. Az
acél megvolt, de a kovát elejtette: hogy csinál most tüzet?
Ő
bizony egyet gondol, s felmászik egy magas fára, hátha lát
valahol tüzet. Majd arra megy aztán, s kér egy szem parázst.
Mindjárt fel is mászott egy fára, s annak is a legmagasabb
ágára, onnét széttekintett. Nézett, nézett sokáig északra,
keletre, nyugotra, délre, de nem látott tüzet sehol. Messze,
messze, jó háromnapi járóföldre, egy rengeteg havasban mintha
pislákolt volna valami lángocska, no de ezt ugyan reggelig meg
nem járja. Pedig ott bizonyosan nagy tűz lehet - gondolta
magában.
Gondolkozott, tanakodott, s addig gondolkozott, addig
tanakodott magában, hogy mégiscsak elmegy oda, ahol az a tűz
van, anélkül nem kerül a bátyjai elé.
Ment, mendegélt nagy búsan, s hát alig ment egy jó futamodást,
találkozik az Éjféllel.
Köszöntötte illendőképpen:
-
Adjon isten jó estét, bátyámuram. Merre tart, ha meg nem
sérteném?
-
Én bizony, fiam, a fekete havasnak tartok, az van most soron.
-
Álljon meg, édes bátyámuram, ne menjen tovább, amíg én vissza
nem kerülök - kérte Éjfélt a kicsi királyfi.
Nagyot kacagott az Éjfél erre a beszédre.
-
No, hallod-e, megvénültem, azt sem tudom, hány ezer esztendeje
járom kerek e világot, de még ezt tőlem nem kívánta senki fia.
-
No, márpedig innét egy tapodtat sem megy, bátyámuram -
erősködött a kicsi királyfi, s ahogy ezt mondta, hirtelen jó
szíjas héjat hántott le egy növendékfáról, s az Éjfélt
megkötözte egy vastag bükkfához.
Mérgelődött, rugdalózott az Éjfél, de hiába, nem tudott a
gúzsból kiszabadulni. A kicsi királyfi pedig továbbment nagy
vígan. De alig haladt egy puskalövésnyire, szembe jő vele a
Hajnal.
Kérte ezt is - de milyen szépen kérte! -, hogy állapodjék meg,
amíg visszakerül, de a Hajnal akkorát kacagott, hogy zengett
belé az erdő.
-
No, ha úgy van - mondta a királyfi -, mindjárt megtanítlak
emberségre. - Megkötötte a Hajnalt is jó erősen, de úgy, hogy
mozdulni sem tudott.
Most már mehetett bátran, nem félt, hogy megvirrad, amíg ő
vissza nem kerül. Ment, ment, haladott, az idő meg egy helyben
maradott. Addig ment, amíg abba az erdőbe nem ért, ahol a tűz
világolt.
Hej, de milyen tűz volt ez! Rengeteg erdőnek a közepén, egy
nagy tisztáson, tőből levágott fák ágastul-bogastul kazalba
voltak rakva, de olyan magasra, mint egy emeletes ház, ezt
négy oldalról s négy szegről meggyújtották. Ezt a rettenetes
nagy tüzet látta a kicsi királyfi egy pislákoló lángocskának a
fekete havasból. No, itt volt tűz, volt eleven parázs, csak
közelibe kellett menni. Megállt a királyfi, széttekintett, s
hát a tűz körül huszonnégy erdei tolvaj ült, s valamin erősen
tanakodtak.
"Ha
odamegyek - gondolta magában -, ezek egyszeribe megölnek." -
Fogta a nyilát, a nyílvesszőre rászúrt egy darab taplót, hogy
majd azt keresztüllövi a tűzön, aztán kerülő úton a tüzes
tapló után megy, fölveszi, s visszamegy a fekete havasba.
Úgy
is tett, keresztüllőtt a tűzön, s a tapló tüzet is fogott, de
hiába ment lábujjhegyen, a száraz falevelek zörögtek,
ropogtak, s az erdei tolvajok észrevették.
Egyszeribe felszökdöstek a haramiák, megfogták a királyfit,
akit jól ismertek, mert mind az ő országából valók voltak.
-
Húzzuk nyársra! - kiáltotta egyik is, másik is.
-
Dobjuk a tűzbe! - kiáltották.
-
Sem nyársra nem húzzuk, sem tűzbe nem dobjuk - mondta a
haramiák vezére. - Hasznát vehetjük még ennek a fiúnak.
Tudjátok-e, hogy a Feketegyászváros királyának mért nem tudunk
bejutni az udvarába? Azért, mert a torony tetején az a
vaskakas mindig kukorékol, ha a palota felé közeledünk, s
erről a katonák észrevesznek. Hát csak hagyjuk meg az életét
ennek a legénykének. Ő majd lelövi a vaskakast, aztán
elraboljuk a kicsi királykisasszonyt meg a királynak minden
kincsét.
Tetszett ez a beszéd a haramiáknak, s meghagyták a királyfi
életét. Nyomban el is indultak Feketegyászvárosba. Amikor a
városhoz közeledtek, a királyfit előreküldötték, hogy lője le
a vaskakast. Előrement a királyfi, éppen a várfal alá, célba
vette a vaskakast, s úgy lelőtte, hogy az többet nem
kukorékolt életében. Erre a haramiák is a vár alá mentek, a
királyfiú kezébe egy kötelet adtak, azután föltaszították a
vár fokára, hogy a kötélnél fogva húzza fel őket, a másik
oldalon pedig eressze le.
No
hiszen, majd leeresztelek - gondolta a királyfi.
Mikor a vár fokán volt, sorba felhúzta a haramiákat, de amint
egyenként leeresztette, valamennyinek lenyisszentette a fejét.
Most már szépen vissza is fordulhatott volna, de ő bizony
egyet gondolt, s beugrott a király udvarába, föl egyenest a
palotába. Bement az első szobába: ott a király aludott; be a
másodikba: ott a királyné; a harmadikba: ott a király három
leánya. Mind a három leány fejénél egy-egy szál gyertya égett,
s ő a gyertyákat elvette, s a leányok lábához tette. Az
idősebb leányok nem ébredtek föl, de bezzeg fölébredt a
kisebbik, s nagyot sikoltott, amikor meglátta a királyfit.
-
Ki vagy te? Mi vagy te? Hogy jöttél ide? - kérdezte a
királykisasszony.
-
Ne félj tőlem - mondta a királyfi -, nem bántalak, szépséges
szép királykisasszony. - Aztán elmondta, szép sorjába, hogy ki
ő s mi ő, mi mindenen ment keresztül, s hogy került ide.
Reszketett eleinte a kicsi királykisasszony, mint a
nyárfalevél, de most már nem félt. Elvezette a királyfit a
szomszéd szobába, s ott jól megvendégelte, vacsora után pedig
egy gyűrűt s egy zsebkendőt adott neki jegybe. Mert a
királykisasszonynak erősen megtetszett a vitéz királyfi, de
még a királyfinak is a kicsi királykisasszony.
Bezzeg szeretett volna most mindjárt itt maradni a királyfi,
de neki még vissza kellett mennie a bátyjaihoz, hogy reggel
tüzet gyújtson nekik. Elbúcsúzott jegybéli mátkájától, de
megígérte, hogy éppen "megy s jön", s egyszeribe megtartják a
lakodalmat. Aztán uccu neki az erdőnek, a haramiák tüzéből
fölkapott futtában egy üszköt, s meg sem állott a fekete
havasig. Itt a Hajnalt is, az Éjfélt is eloldozta, jó utat
kívánt mind a kettőnek, ahol sár nincs. No, szaladtak is azok,
amikor megszabadulhattak, de olyan sebesen, hogy amikor a
királyfi a testvéreihez ért, már árkon-bokron rég túl volt az
Éjfél is meg a Hajnal is.
Az
idősebb királyfik aludtak, mint a bunda, s mire fölébredtek,
pattogott a tűz, amit az öccsük csinált. De bezzeg eltátották
szemüket, szájukat, amikor a kicsi királyfi elmondta, hogy hol
s merre járt az éjjel. Az ám, az éjjel! Volt az három éj is
egyvégben.
No,
hanem azt még nem is mondtam, hogy lakott a
Feketegyászvárosban egy híres vitéz, akinek olyan veres volt a
haja, mint a veres láng, még annál is veresebb. Úgy is hítták,
hogy veres vitéz. Ez a veres vitéz korán reggel kiment a
várfal alá, történetesen éppen oda, ahol azok a haramiák
feküdtek.
Tudta jól, hogy kik s mik voltak ezek; azt is tudta, hogy mi
járatban lehettek.
Fogta magát, s ment nagy kevélyen a királyhoz, s azt hazudta,
hogy ő ölte meg a huszonnégy haramiát.
Örült a király erősen, mert tudta, hogy a huszonnégy haramia
régen fenekedik a kicsi királykisasszonyra meg a drága sok
kincsére; nagy örömében azt mondta a veres vitéznek:
No,
te veres vitéz, nagyot cselekedtél, nem maradok adósod. Három
leányom közül válaszd feleségednek, amelyik tetszik, s vele
adom az országomnak is tiszta harmadját.
Veres vitéz bezzeg hogy a legkisebbet választotta, mert hogy
az volt a legszebb.
Hívatja a király legkisebb leányát, s mondja neki szép apai
szóval:
-
Édes leányom, készülj, férjhez adlak mostan.
-
Kihez, apám, kihez? - kérdezte a királykisasszony.
-
Egy vitéz emberhez, aki az éjen egy nagy szerencsétlenséget
fordított el fejünkről. Megölt huszonnégy haramiát, akik
tégedet is el akartak rabolni.
-
Akárki legyen - mondta a királykisasszony -, szíves örömest
leszek a felesége, édesapám.
Úgy
bizony, mert a kicsi királykisasszony az ő jegybéli mátkájára
gondolt. Csak akkor tudta meg, hogy más a vőlegénye, amikor a
vendégség összegyűlt.
Sírt a kicsi királykisasszony, patakzott a könny mind a két
szeméből, kétszer is földhöz verte magát, s azt mondta, inkább
szörnyű halált hal, mégsem lesz a veres vitéz felesége. Hiába
illegette, billegette magát a veres vitéz, a királykisasszony
rá sem nézett.
Egyszerre csak kiszaladt a szobából, otthagyta a vendégséget.
Utána az édesapja, elfogta a leányát, kérdezi, faggatja
szépen: mi lelte, mi fordította meg az akaratját.
Megmondta a királykisasszony, nem teketóriázott. Elmondott
mindent úgy, ahogy történt.
Nosza, a király mindjárt előhívatta a leggyorsabb
kengyelfutóját, s szalasztotta a fekete havasba; fekete havas
közepén arra a rétre, ahol egy rézvályú van, ottan talál három
királyfit, hívja meg a vendégségbe.
A
kengyelfutó éppen ott találta a három királyfit. Most is a
kicsi királyfi kalandozásáról beszéltek, hát nem is félhetett,
hogy másokat talál meghíni.
Hiszen egyéb sem kellett a kicsi királyfinak, csak azt hallja,
hogy az ő jegybéli mátkáját máshoz akarják adni feleségül!
Indultak nyomban, s meg sem állottak Feketegyászvárosig.
Ezalatt a királyi palotában folyt a dínomdánom, lakodalom.
Gondolták, hogy majd visszafordul ismét a királykisasszonynak
az akaratja, hát előre ettek, ittak, vigadoztak.
Veres vitéznek akkora volt a becsülete, hogy a székire
tizenkét párnát tettek, s úgy ültették a tetejébe.
Hej, halljatok csudát, mi történt! Az történt, hogy mikor a
királyfik béjöttek az udvarra, s ráléptek a palota első
garádicsára, veres vitéz alól kicsúszott egy párna. S ahogy
jöttek feljebb-feljebb a garádicson, minden lépésre egy párna
csusszant ki veres vitéz alól; mikor meg a királyfik beléptek
a szobába, a szék is kifordult alóla, s úgy elterült a földön,
mint egy kecskebéka.
A
kicsi királyfi ezután elmondotta szép sorjában, ami történt,
elejétől fogvást. A királykisasszony meg, uccu neki, gyorsan a
királyfi nyakába ugrott.
A
király is látta, hogy melyik részen van az igazság. A veres
vitézt lófarkára köttette, s végighurcoltatta az utcán. Hanem
a három leányát még aznap a három királyfinak adta, s helyébe
csaptak olyan lakodalmat, amilyen nem volt s nem is lesz hét
puszta határban. A kicsi királyfi ott maradt
Feketegyászvárosban, az idősebb fiúk pedig hazavitték a
feleségüket.
Még
ma is élnek, ha meg nem haltak.