GYÖNGYVIRÁG PALKÓ
Itt sem volt, ott sem volt, de valahol mégis
volt, volt egyszer egy király, s annak egy
akkora fiacskája, mint egy ütés tapló; Palkó
volt a neve. Búsult a király éjjel-nappal,
sóhajtozott:
- Istenem, istenem, kire hagyjam az
országomat. Elveszik ettől a szetemnyi
gyermektől, bizonyosan el.
Búsult a királyné is, sírt éjjel-nappal, s
egyszer csak olyan beteg lett a sok sírástól,
hogy hívatták a csudadoktorokat: egy sem tudta
meggyógyítani. Mikor a halála órája
közeledett, hívatja a királyné az urát, s
mondja neki:
- Lelkem uram, ha meghalok, temettess a
kertbe, s a síromra ültess egy szál
gyöngyvirágot. De őriztesd jól, nehogy
ellopják, mert ha ellopják, még a sírban sem
lesz nyugodalmam. - Azzal a királyné behunyta
a szemét, s többé ki sem nyitotta.
Sírt a király, nagy volt a szomorúsága,
eltemettette a királynét nagy parádéval, s a
temetés után kihirdette az egész országban,
hogy akinek van gyöngyvirága, csak hozza el, s
amelyik legszebb lesz, azt majd elültetik a
királyné sírjára, s nem feledkezik meg arról,
aki a legszebbet hozza.
Na hiszen, hoztak erre gyöngyvirágot az ország
minden részéből, de mennyit! Szekérszámra
hozták a legszebbjét, s a király udvarában
mozogni sem lehetett a sok gyöngyvirágtól. De
melyik a legszebb?
Hét nap és hét éjjel folyton válogatta
hetvenhét kertész, de nem tudtak megegyezni,
mert mindegyik a maga választottját tartotta a
legszebbnek. A hetvenhét kertész még hajba is
kapott, s egymást vérbe köpülték.
Hallja a király a nagy veszekedést, lármát,
kiszalad a palotából, s kérdi, mi történt.
A hetvenhét kertész egyszerre válaszolt:
- Felséges királyom, nem akarják hinni, hogy
az enyim a legszebb gyöngyvirág.
Gondolkozott a király: hogyan tegyen most
igazságot. Egyszerre csak előszólítja Palkó
fiát. Azt mondja neki:
- Gyere, te babszem, hunyd be a szemedet, s
válassz a hetvenhét gyöngyvirágból, hadd
veszem legalább valami hasznodat.
Rosszul esett Palkónak, hogy az uraapja ilyen
kevésre becsüli, de behunyta a szemét, s
választott. Ahogy kiválasztott egyet, kérdi a
király: ki hozta ezt a gyöngyvirágot?
Nagy későn előtipegett a tengernyi népből egy
öreg anyóka, kinek az orra a térdét verte s
mondja:
- Felséges királyom, életem-halálom kezébe
ajánlom, ezt a gyöngyvirágot én hoztam Tündér
Ilona kertjéből.
Nagyot nézett a király: higgyen-e, ne-e a
vénasszony beszédjének, de amint kezében
forgatta a gyöngyvirágot, egyszerre csillogó
fehér gyémánttá változott minden gyöngye.
Csuda, hogy meg nem vakult szertelen
ragyogásától.
- Na - mondta a király -, elhiszem, hogy
Tündér Ilona kertjéből való, de most már itt
maradsz a palotámban, te vénasszony, te
ülteted el, te gondozod ezt a virágot, s
hogyha elvész, fejedet vétetem.
- Jól van, felséges királyom - szólt a
vénasszony -, én elültetem, meg is őrzöm, csak
azt az egyet kérem, hogy Palkó királyúrfi
mellettem legyen minden éjjel.
- Bánom is én - mondta a király -, úgysem
veszem semmi hasznát ennek a babszemnek. De
hallod-e, te babszem, neked is a fejedet
vétetem, ha csak egy gyöngyszem is elvész a
virágról.
Azzal a vénasszony elültette a virágot, s
többet el sem mozdult mellőle. Palkó pedig,
mikor estére kelt az idő, nyakába akasztotta
kis tarisznyácskáját, egy cipócskát tett bele,
s lement a kertbe.
A vénasszony már ott ült a gyöngyvirág
mellett, s fonogatott.
- Jó, hogy jössz - mondja Palkónak -, mert már
elálmosodtam. Én most lefekszem, s ha
tizenkettőt kondít az óra, kelts föl, mert
akkor eljő Tündér Ilona, s ha nem leszünk
ébren, visszaviszi a gyöngyvirágot.
Jól van, a vénasszony lefeküdt, s aludt, mint
a bunda. De nem aludt Palkó. Elővette
tarisznyájából a cipócskát, levágott belőle
egy karéjt, s eddegélt, hogy ezzel is múljék
az idő. Amint eddegélne, csak elébe áll egy
kis törpe emberke. Még kisebb volt Palkónál
is, de akkora szakálla volt, hogy hétrőfnyire
húzódott utána.
- Jó estét, Gyöngyvirág Palkó - köszönt a
törpe.
- Adjon isten - fogadta Palkó. - Hát te mi
jóban jársz, te törpe ember?
- Azt mindjárt megmondom. Tudod-e, hogy ki az,
akit te őrzesz? Ez a Törpeország királyának a
leánya, gyöngyvirág képében. Tündér Ilona a
törpék országában járt egyszer, s mikor
meglátta a törpe királykisasszonyt, aki olyan
szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá
nem, addig könyörgött Törpeország királyának,
hogy csak egy hétre, kettőre adja a leányát az
ő udvarába, mert nála még ezerszerte szebbé
válik, hogy így s hogy úgy, mígnem a király
csakugyan odaadta leányát Tündér Ilonának. Na,
hiszen azóta sem látta. Tündér Ilona
irigykedett a törpe királykisasszony
szépségére, s oly gonoszul bánt vele, hogy a
sok sírásban, évelődésben meghalt szegény. Az
öreg dajkája, aki vele volt, mindig ott sírt,
ott üldögélt a sírja mellett. Hát egyszer csak
a sírból egy gyémánt gyöngyvirág nőtt ki.
S az a gyöngyvirág meg is szólalt egyszer,
amint a vénasszony sírdogált:
- Ne sírj, öreg dajkám, hanem húzz ki innen
tövestül, mert én vagyok az eltemetett
királykisasszony. Az éjjel azt láttam
álmomban, hogy meghalt Fehérország királynéja,
s gyöngyvirágot kíván a sírjára. Vígy oda,
mert azt is láttam álmomban, hogy addig nem
lesz belőlem élő lélek, míg olyan anyának a
sírjára nem ültetnek, aki sokat búslakodott a
törpe fia miatt.
- Na, megörült a vénasszony - mondta a törpe
-, mindjárt kihúzta a gyöngyvirágot, s ment
vele, ahogy csak győzték a vén lábai. De van
Tündér Ilona palotájában egy vén boszorkány,
ez kihallgatta a vénasszony meg a gyöngyvirág
beszélgetését, s elmondta Tündér Ilonának. Hát
tudd meg, hogy Tündér Ilona addig meg nem
nyugszik, míg ezt a virágot innét el nem
lopatja. Vigyázz, Palkó, s bizony nem bánod
meg!
Ezzel a törpe ember lába közé kapta hétrőfös
szakállát, s úgy ellovagolt azon, hogy egy
szempillantás alatt híre-pora sem volt.
"Hm! - gondolta Palkó - furcsa beszéd, amit
ettől a törpe atyámfiától hallottam. De már
most csakugyan el nem alszom, ha addig élek
is. Egy életem, egy halálom, csak azért is
megmutatom az édesapámnak, hogy nem vagyok én
olyan mihaszna babszem."
Amint ott üldögélne, gondolkoznék magában,
egyszerre csak nagy erős surrogás-burrogás
kerekedett a feje fölött, mintha csak ezer meg
ezer madár repkedett volna a levegőben. Még
föl sem nézhetett, csak elébe toppant tizenkét
tündérkisasszony, valamennyi ragyogó
aranyruhában, aztán közrefogták, s úgy
táncoltak körülötte. Közbe-közbe még énekeltek
is, de olyan szépen, mintha angyalok
szállottak volna le a földre. Aztán hívták,
csalogatták Palkót, hogy menjen velük. Azt
mondták: jobb, ha megy, mert ha nem, úgyis
elviszik.
- Na bezzeg! majd veletek megyek! - rikkantott
Palkó. - Eltakarodjatok innét, mert mindjárt
csúfot láttok!
Azzal oldalba lökte a vénasszonyt:
- Keljen fel, öreganyám, eljöttek a
gyöngyvirágért.
A vénasszony egyszeriben talpra állott,
csípőre tette a kezét:
- Hát itt sem hagytok békét ennek az ártatlan
léleknek, gonosz tündérek? Mi? Na,
megálljatok!
Fölkapta a guzsalyát, s azzal, supp! supp! ne
neked is! úgy eldöngette a gonosz tündéreket,
hogy azok mind keserves jajgatással röpültek
vissza Tündér Ilona országába.
Na hiszen, kaptak aztán otthon Tündér
Ilonától! Hogy még egy vénasszonnyal meg egy
babszemnyi gyerekkel sem tudtak elbánni.
Táncoltak, énekeltek, ahelyett, hogy kihúzták
volna a gyöngyvirágot, s vitték volna szó
nélkül!
Következő éjjel más tizenkét tündért küldött
el Tündér Ilona, de ezek éppen úgy jártak,
mint az előbbiek. Azt gondolták: már mért ne
táncolnánk, énekelnénk, azért csak elbírunk
egy vénasszonnyal meg egy babszem-gyerekkel.
De biz Palkó második éjjelre magával vitte a
kis kardját is, s csakugyan megtáncoltatta a
tündérek hátán. Ha a tündérek meg akarták
fogni, meghúzódott egy-egy virág levele
mögött, s nem találták meg.
- Na - mondta Tündér Ilona -, most magam
megyek egyedül, majd meglátjátok, hogy elhozom
én a gyöngyvirágot.
A vénasszony este lefeküdt, Palkó pedig ébren
maradt. Egyszerre csak hallja, hogy valaki
megszólítja. Néz mindenfelé, de nem lát
semmiféle élő lelket.
- Hát nézz csak erre - mondja egy hang -, én
beszélek, a gyöngyvirág, törpekirály
kisleánya.
S ahogy ezt a szót kimondta: a gyöngyvirág
visszaváltozott törpe királykisasszonnyá.
Haj! megörült Palkó, csakhogy táncra nem
kerekedett nagy örömében. Most már jöhet
Tündér Ilona, nem talál gyöngyvirágot, s mehet
vissza nagy bosszúsan.
De a törpe királykisasszony tudta, hol jár
Palkó esze, s azt mondta:
- Ne hidd, Palkó, hogy Tündér Ilona visszamegy
nálam nélkül, ha itt talál éjfélkor. Hiába
változtam vissza azzá, ami voltam, akkor még
inkább elvisz magával. Hej, csak volna itt az
én pillangós hintóm, búmat sem mondanám, egy
szempillantásra otthon lennék az én apám
országában.
Ahogy elsóhajtja magát a törpe
királykisasszony, egyszerre megvilágosodik a
sötét éjszaka, s hát - lássatok csudát! -
aranyos hintó szállt alá a magasságból, elébe
fogva két tarka-barka pillangó. A hintó körül
egy sereg törpe, ki szárnyán, ki pillangón
röpkedett, bukfencezett, szinte kibújtak a
bőrükből nagy örömükben, hogy újra feltalálták
a kisasszonyukat.
- Na, Palkó - mondta a törpe királykisasszony
-, jössz-e velem?
- De bizony megyek - felelt Palkó.
Azzal a hintóba kerekedtek, s repültek a
pillangók, mint a sebes szélvész. Mikor aztán
felszállottak jó magasra, hogy még a
legmagasabb fa is alattuk volt, azt mondja a
törpe királykisasszony Palkónak:
- Nézz le, Palkó, mit látsz?
Felelte Palkó:
- Látom, hogy valami szörnyeteg okádja fölfelé
a lángot.
- Ez Tündér Ilona táltos lova - mondta a törpe
királykisasszony.
Csak a hold meg a nap közé érjünk, odáig már
nem tud felrepülni a táltos. S repültek a
pillangók, s utánuk a táltos.
- Nézz vissza, mit látsz? - szólt a törpe
királykisasszony.
- Azt, hogy mindjárt utolér Tündér Ilona.
S ahogy ezt kimondta, megcsapta hátba a láng,
mely a táltos ló szájából hetven mérföldre
előre csapott ki.
- No, még egyet iramodjatok, pillangóim! -
biztatta a törpe királykisasszony a
pillangókat.
Hipp! hopp! Repültek a pillangók, s mikor
éppen a hintó utolsó kerekét csapta meg a
láng, a hold fölé repültek.
Tündér Ilona nagy mérgesen visszafordult,
Palkóék pedig repültek tovább, a hold és a nap
között. Egyszerre csak megszólalt Palkó:
- Jaj istenem, odalent feledtük a vénasszonyt!
- Jaj, jaj - csapta össze a kezét a törpe
királykisasszony -, bizony ottfeledtük, s most
majd Tündér Ilona elviszi az országába, s
meghalatja szörnyű halállal.
Sírt a törpe királykisasszony, hogy az ő
dajkáját most már soha többé nem láthatja.
De Palkó megvigasztalta:
- Ne félj, majd elhozom én, ha addig élek is,
csak hazaérjünk a te apádhoz.
Haza is értek szerencsésen. No de volt is öröm
a törpekirály udvarában. Örült a vén
törpekirály a leányának, de még Palkónak is.
Azt mondta, hogy keresve se találhatott volna
alkalmasabb vőt Palkónál! Mindjárt neki adta
fele királyságát s a leányát. De a törpe
királykisasszony azt mondta, hogy ő addig el
nem járja a menyasszonytáncot, míg a dajkája
haza nem kerül.
Búsult Palkó, mert sajnálta a vénasszonyt, de
mégis gondolta, nem lesz olyan könnyű elhozni
a Tündér Ilona országából. Azok a tündérek
úgyis fenik rá a fogukat, s ha valahogy
észreveszik, kitekerik a nyakát.
Amint így tűnődnék magában, beállít hozzá a
törpe ember, kinek a szakálla hétrőfnyire
húzódott a földön. Megkérdezi, hogy mi nagy
búja lehet, mikor olyan nagy lehetne az öröme.
Mondja Palkó, hogy mi a búja-baja.
- Hiszen azért egyet se búsulj - mondta a
törpe ember. - Felülök a szakállamra,
elrepülök Tündér Ilona udvarába, ott felkapom
a vén dajkát, s vele hazarepülök.
Alighogy ezt mondta, már lába közé kapta a
szakállát, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte
volna el. Na, éppen jókor érkezett Tündér
Ilona udvarába, mert annak a kellős közepén
egy magas fakazal volt rakva, s arra volt
kikötve a vénasszony, hogy megégessék. Éppen
akkor érkezett meg Plutó is az alvilágból,
hogy alágyújtson a kazalnak. Már ki is vette a
zsebéből a gyújtót, el is húzta a térdén, a
gyújtó meg is villant, fa is tüzet fogott, de
abban a minutában a törpe ember letoppant a
kazal tetejére, feloldotta a vénasszonyt,
felkapta, a szakállára ültette, s úgy
elnyargalt vele, hogy a tündérkisasszonyok
majd megpukkadtak mérgükben, mikor ezt látták.
Hát még Tündér Ilona! Fel akart ülni a táltos
lovára, hogy elfogja őket, de a táltos ló
éppen akkor törte ki a lábát, s feküdt a
jászla előtt, meg sem tudott mozdulni. Így
aztán a törpe szépen hazaérkezett a
vénasszonnyal,
Most már csakugyan volt nagy öröm, de mekkora!
Csaptak olyan lakodalmat, hogy hetedhét
országon túl is híre ment. Palkó a törpe
embert megtette udvarmesterének, akinek a nagy
örömtől még hét rőfre nőtt a szakálla.
Így volt, vége volt, igaz volt. Aki nem hiszi,
járjon utána.