AZ ARANYMOZSÁR
Volt egyszer a világon egy
szegény öregember, annak a szegény
öregembernek egy szép és erősen okos leánya.
De olyan szegények voltak, mint a templom
egere, talán még annál is szegényebbek. Mikor
volt kenyér az asztalfiában, mikor nem. S
amikor volt, akkor is csak hamuban sült kenyér
volt.
Elmegy
egyszer az öregember szántani, s amint
kettőt-hármat térül-fordul a földön, nagyot
csendül az ekevas, s kivet egy színarany
mozsarat.
Hej, megörül
az öregember, félbehagyja a szántást, indul
haza, de meggondolja magát: ha mozsár van itt,
törőnek is kell lenni, s turkálni kezdi az
ekevassal a földet, hátha megtalálja a
mozsártörőt. De bizony hiába turkálta, nem
találta meg. Hiszen, elgondolta, sokat ér ez
törő nélkül is. Elmegy haza, s mutatja a
leányának nagy örvendezéssel, hogy mit talált.
- Na, édes
leányom, többet nem éhezünk, viszem ezt a
mozsarat a királynak. Tudom, megveszi jó drága
pénzen.
Mondja a
leány:
- Ne vigye
el, édesapám, mert meglátja kigyelmed, hogy a
király majd megkérdi, hol a mozsár törője. Még
azt hiszi, hogy lopta kigyelmed, s tömlöcbe
vetteti.
Beszélhetett
a leány, elment az öreg, s meg sem állott, míg
a királyhoz nem ért.
Köszön
illendőképpen, a király fogadja s kérdi:
- Mi
járatban vagy, te szegény öregember?
- Én bizony,
felséges királyom, amint a földecskémet
szántottam, egy aranymozsarat találtam, s
elhoztam felségednek ajándékba.
- Na, ez
igazán szép portéka - mondja a király, s jól
megnézte kívül-belül, hogy igazi színarany-e.
Az volt biz
az, igazi színarany.
- Hát a törő
hol van? - kérdi a király.
Mondja az
öregember:
- Kerestem
én azt is eleget, felséges királyom, de nem
találtam meg.
- Bezzeg,
hogy nem találtad meg, ilyen-olyan teremtette
- pattogott a király -, mert bizonyosan loptad
a mozsarat is!
Hiába mondta
a szegény öregember, hogy így meg úgy, hogy a
világon való életében nem lopott, hívatta a
király a katonákat, ezek közrefogták a szegény
embert, s vitték a tömlöcbe.
Amint
kísérték a katonák az öregembert, elkezdett
sírni keservesen:
- Hej, édes
leányom, lelkem leányom, miért nem hallgattam
a te szavadra! Nemhiába mondtam mindig, hogy
nincs több olyan okos leány a világon, mint
te.
Hallotta ezt
a király belső inasa, fut a királyhoz, s
jelenti, hogy mit mondott az öregember.
Egyszeribe
parancsolja a király, hogy hozzák fel az
öreget.
Viszik az
öreget a király színe elé, s kérdi a király:
- Miféle
okos leányod van neked? Igaz-e, amit mondtál,
hogy nincs több olyan okos leány a világon,
mint a te leányod?
- Mondtam,
felséges királyom, s meg sem is másolom.
- Na, jól
van - mondja a király -, majd meglátjuk. Hozd
ide a leányodat, s ha megteszi azt, amit
mondok neki, feleségül veszem.
Hazamegy az
öregember a leánya után. Mondja neki, hogy mi
történt, hogy mer-e szerencsét próbálni?
- Csak
gyerünk, édesapám - mondja a leány -, majd
megsegít az isten.
Fölmennek a
királyhoz, s a király azt mondja a leánynak:
- No, te
leány, azt hallottam, hogy a legokosabb leány
vagy a világon. Hát ha úgy elmégy előttem,
hogy se felöltözve, se levetkőzve, se kocsin,
se gyalog ne légy, feleségül veszlek.
- Jól van -
mondja a leány -, megpróbálom, felséges
királyom.
Azzal elment
haza az apjával. Otthon levetette a ruháját, s
magára vett egy hálót. Ennek a hálónak négy
sarkát szépen odakötötte a kocsisaroglyához.
Így indult el a királyhoz.
Jött a
király is hatlovas hintón, szemben a leánnyal,
s mikor meglátta, felültette a hintajába,
vitte a palotába, ottan felöltöztette szép
aranyos ruhába. Mondta neki:
- Amit
kívántam, megtetted; te az enyém, én a tied,
ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket.
Mindjárt
nagy lakodalmat csaptak. A cigányok húzták; a
legények rúgták. Táncolt az öreg is, táncolni
kellett nekem is.
Így volt,
mese volt.