A HALÁSZ FIA
Egyszer volt,
hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény halász.
Ez a halász a király városában lakott, s ami halat fogott, mind a
királynak vitte, aki meg is vette tőle jó pénzen.
Egyszer nagy
vendégség volt a királynál, üzentek a halásznak, hogy menjen, s mennél
több halat fogjon, mert sok lesz a vendég, sokra lesz szükség.
Lemegy a halász
a Tiszára hajnalhasadtakor, beleveti a hálót a vízbe, aztán egy kis idő
múlva kiemeli, de akkora hal se volt benne, mint a kisujjam. Így volt ez
másodszor és harmadszor is, eltelt a délelőtt, elhúzták a déli harangszót
is, s egy hal nem sok, annyi sem került a halász hálójába.
Hej, búnak
eredett szegény feje, hogy mikor éppen a legjobban kellene, akkor nincsen
hal. Mit tudjon csinálni?
Amint
bucsálódnék, tűnődnék magában, odavetődik egy zöld gúnyás ember, s
megszólítja:
- Mit búsulsz,
te szegény halászember?
- Hogyne
búsulnék, uram, hajnalhasadtától meregetem itt a hálómat, s egy hal sem
akad belé, pedig a királytól jött a parancsolat, hogy mennél több halat
vigyek neki, mert nagy vendégség lészen.
- No, hallod-e,
szegény halászember, amiatt ne búslakodjál, segítek én rajtad.
Gondolkozzál meg jól, hogy mi van s mi nincs a házadnál, s ha nekem adod
azt, ami még most nincs, de lesz, annyi halat foghatsz estig, hogy hat
szekér sem bírja el a király udvarába.
A szegény
halász gondolt ide, gondolt oda, vajon mi lehet, ami nincs a háznál, de
lesz, s nem jutott az eszébe semmi különös. Isten neki, kezet adott a zöld
gúnyás embernek.
- Ó, ez még nem
elég - mondotta a zöld gúnyás ember -, eressz vért a karodból, s a
véreddel adj írást nekem.
Mit volt, mit
nem tenni, a szegény halász a bicskájával vért eresztett a karjából, a
zöld gúnyás ember meg papirost s pennát húzott elő a zsebéből, megcsinálta
az írást, a halásszal aláíratta, azzal szépen továbbsétált.
Beleereszti a
halász a hálóját a Tiszába, s hát egyszeribe érzi, hogy csak úgy
nyüzsögnek benne a halak. Majd megszakadt bele, mikor az első fogást
kiemelte. Aztán egyebet sem csinált, csak eresztette le a hálót, meg
emelte ki, s mire feljött az esthajnali csillag, annyi halat fogott, hogy
hat szekéren sem tudták elvinni; még hozattak hat szekeret, úgy vitték a
tenger sok halat a király udvarába.
No, fizettek is
annyi pénzt a tizenkét szekér halért, hogy holtig úrimód élhetett belőle.
Hanem mikor hazament a sok pénzzel, a nagy öröme egyszeribe nagy búbánatra
változott. Amíg ő halászni volt, azalatt feleségének egy szép fiúgyermeke
született.
- Hej, teremtőm
- sóhajtott egy nagyot a szegény halász -, most már tudom, hogy kire
gondolt az a zöld ruhás ember, s azt is tudom, hogy az a zöld ruhás ember
az ördög volt, nem más.
Búsult a
szegény halász, majd felvetette a nagy búbánat, de a feleségének nem mert
szólni, csak mindig magában búslakodott, s különösen, amikor nagy legénnyé
cseperedett a fia, szavát sem igen lehetett hallani. Egyszer meg is
kérdezte a fiú:
- Édesapám, mi
az oka, hogy mindig kesereg, szomorkodik magában? Talán bizony nem adott
el az ördögnek?
- Hej, fiam,
eltaláltad, mert biz én, szánom-bánom bűnömet, eladtalak az ördögnek,
mikor még a világon sem voltál, s majd megszakad a szívem, ha arra
gondolok, hogy egyszer csakugyan eljön az ördög, s elvisz téged.
Hiszen éppen
jókor beszélt, mert abban a szempillantásban beállított a zöld ruhás
ember, s köszönt a halásznak nagy hetykén:
- Adj' isten,
szegény halászember, eljöttem a fiadért.
Sírt a szegény
halász, de még jobban a felesége, összecsődült az egész falu, sírt minden
lélek, csak a legény nem. Azt mondta a legény:
- Ne sírjanak,
lelkem szüleim. Amint van, úgy van; ha menni kell, hát megyek, majd
visszakerülök még.
- Hát akkor
csak készülj! - mondotta az ördög. - Ne félj, jó dolgod lesz nálam.
El is indulnak
egyszeribe, az ördög felkapta a nyaka közé a legényt, elvágtatott vele,
mint a gondolat, s egyszerre csak hopp! megállott a tenger partján. Ott
beléültek egy csónakba. De még a tengernek a közepére sem értek, lankadni
kezdett az ördög karja, egyszerre csak kiesett a lapát a kezéből, elterült
a csónakban, még szuszogni is alig tudott. "No, ha már így van, legyen -
gondolta a legény -, én bizony nem evezek!"
Hát ez így
éppen jó volt, a csónakot hányta-vetette erre-arra a tenger habja.
Egyszerre csak
beleütközött egy rengeteg nagy sziklába. Akkor a legény gyorsan kiugrott a
csónakból, és elrúgta, vigye csak az ördögöt.
Alighogy
kiszáll a legény a csónakból, hogy felmásszék a szikla tetejére, abban a
pillanatban egy kicsi lyukon vakító világosság áradt ki a szikla
gyomrából.
Gondolkozik a
legény, vajon mi lehet ott; megy a lyukhoz, szeretett volna benézni, de a
nagy világosságtól nem tudott. Odatartja a fülét, s hát valaki kiabál ki
onnét:
- Gyere, gyere,
ha van lelked, s szabadíts ki innét!
Bekiált a
legény:
- Én
kiszabadítlak jó szívvel, csak mondd meg, mit csináljak.
- Ott van
előtted egy szikla, taszítsd félre.
Néz a legény,
hát csakugyan ott egy nagy darab szikla; megfogja, elhengergeti, de abban
a pillanatban szinte hanyatt esett, mert egy förtelmes varangyos béka
ugrott elejébe. Úgy megijedt s iszonyodott a legény, hogy a szava is
megfogyott. De még egy szempillantás sem telt bele, mert megrázkódik a
förtelmes varangyos béka, s olyan gyönyörűséges szép leánnyá változott,
hogy a napra lehetett nézni, de arra nem.
No, ez még
semmi. Amint a béka leánnyá változott, abban a pillanatban abból a
rengeteg sziklából olyan ragyogó gyémántvár lett, de olyan, hogy a legény
majd megvakult a szertelen ragyogástól, s kerekedett a palota köré
rengeteg nagy kert, abban a kertben csupa arany- és gyémántfák: Tündér
Ilona kertje sem lehetett szebb ennél.
Megszólalt most
a leány, s azt mondta a legénynek:
- Hallod-e, te
legény, tudd meg, hogy én királykisasszony voltam, de egy ördöngös asszony
békává varázsolt, palotámból, kertemből sziklát csinált, s ha te ide nem
jössz, varangyos béka maradok egész életemre. Itt a kezem, feleséged
leszek, maradj itt, légy az én uram.
Bezzeg a legény
egy szóval sem mondta, hogy nem leszek én az urad - egyszeribe nagy
lakodalmat csaptak, s éltek sokáig nagy erős boldogságban.
Hanem úgy
két-három esztendő múlva a legény elkezdett szomorkodni, nem találta
helyét a gyémántpalotában. Kérdezte a felesége:
- Mi bajod,
lelkem uram?
- Hej, feleség,
nagy az én bajom. Szeretném meglátni az én öreg szüleimet, s azt sem
tudom, merre induljak innét, hogy feltaláljam őket.
Mondta az
asszony:
- Hallod-e, ne
menj haza, mert ha hazamész, elvesztesz engem, s talán meg sem találsz
többet ebben az életben.
Elszomorodott a
legény erősen, nem tudta, hogy mit csináljon. Látta a felesége, hogy nem
tudja megvigasztalni, kinyitott egy nagy almáriumot, s biztatta, hogy
nézzen bele.
Annak az
almáriumnak a belseje tiszta tükör volt. Belenéz a legény, s hát,
halljatok csudát, látja a tükörben az édesapját s az édesanyját, de olyan
messzire voltak tőle, hogy ha hetvenhét esztendeig mindig ment volna a
lábán, akkor sem ért volna hozzájuk.
- No, látod-e -
mondotta az asszony -, magadtól sohase tudnál elmenni a szüleidhez, olyan
messzire laknak innét, hanem adok neked egy gyűrűt, ezt húzd fel az
ujjadra, s ott léssz egyszeribe, ahová menni akarsz. Ha pediglen szükséged
lenne rám, csak szorítsd meg a gyűrűt, s én is ott leszek egyszeribe.
Tudom, hogy ha hazaérsz, a király mindjárt meghallja hírét, s kérdezi,
hogy van-e feleséged. Azt mondom hát neked, ne szólj a királynak rólam,
mert bujdosás lesz akkor az egész életed, s ki tudja, hogy megtalálsz-e.
Ígéri, fogadja
a legény, hogy úgy lesz minden, ahogy a felesége kívánja, aztán felhúzza a
gyűrűt az ujjára, keserves könnyhullatások közt elbúcsúznak egymástól, s
abban a szempillantásban ki is röppen a várból. Egy perc, kettő sem telt
el, otthon volt az ő öreg szüleinél. Bezzeg örvendettek az öregek, mert
bizony nem hitték, hogy meglátják valaha az életben egyetlen gyermeküket.
Meghallja a
király is, hogy hazakerült a halász fia, mindjárt inast küldött hozzá,
hogy menjen fel a palotába, hadd lássa színről színre, mert sok mindenféle
embert látott már a király, de még olyant nem, aki az ördög kezéből
elevenen visszakerüljön.
Felmegy a
legény a palotába, a király fogadja nagy szívesen, kérdezi, hol s merre
járt, hogy s mint ment a sora, amíg oda volt, s végezetül azt is
megkérdezte, hogy van-e felesége.
- Van az is,
felséges királyom, s micsodás.
- Ha csak
micsodás, nem lehet valami szép.
De már erre
elfelejtette a legény, hogy mit ígért a feleségének, s kivágta a
királynak, amúgy magyarán:
- Már felséges
királyom, szavam meg ne sértse, de nekem olyan feleségem van, hogy
királynénak is beillenék.
- Bizony, ha
beillenék - mondotta a király -, ide teremtsd a feleségedet, hadd látom,
mert különben felakasztatlak.
Hej,
elszomorodik a legény, majd felveti a nagy búbánat, de mit csináljon? Most
már ha szólt, lesz, ami lesz, ide kell hogy hozza a feleségét. Kiment a
palotából, de ment az inas is utána, nehogy elszökjék. Kinn az udvaron
megszorítja a gyűrűt, s hát csakugyan abban a szempillantásban ott állott
előtte a felesége.
- No, hallod-e
- mondotta az asszony -, szépen megtartottad, amit ígértél s fogadtál
nekem. Most már bebujdoshatod a kerek világot, amíg egyszer találkozol
velem.
Aközben lejött
a király is, s szeme-szája tátva maradt, amikor meglátta a halászlegény
feleségét.
- Igazad volt,
fiam, királynénak is beillenék a te feleséged - s azzal szót sem szólt
többet a legénynek, szép gyöngén karon fogta az asszonyt, felvezette a
palotába, s csapott mindjárt nagy vendégséget, de a szegény halászlegényt
nem hívta meg rá.
Járt-kelt fel s
alá a kertben a szegény halászlegény, de egyszerre csak mit látnak szemei?
Megint ott állt előtte a felesége.
Mondja az
asszony az urának:
- Azt akarta a
királyod, hogy a felesége legyek, hanem abból nem eszik. Álomport
töltöttem a poharába, elaludt az asztal mellett. Ott hadd aludjék, engem
többet nem lát. De hallod-e, te sem látsz engem többet, mert nem tartottad
meg a szavadat.
Eleget
könyörgött a szegény halászlegény, hogy így meg úgy, ami történt,
felejtsék el, de az asszony azt mondta: nem lehet.
- Hát jól van -
mondotta a legény -, engedd meg, hogy legalább utoljára az öledbe
hajthassam a fejemet.
- Azt nem bánom
- mondotta az asszony.
Leült egy fa
alá, a halászlegény az ölébe hajtotta a fejét, s mert olyan szépen
esteledett, szép csöndesen elaludt.
Felébred reggel
a legény, s hát a feleségének híre-pora sincsen. A felesége helyett egy
pár vascsizmát talált a fa alatt, s annak a talpára az volt írva: Húzd a
lábadra ezt a vascsizmát, s addig járj benne, amíg el nem szakad, s mégsem
találsz meg engem.
Sírt a szegény
halászlegény, amikor ezt az írást olvasta, felment a palotába, s mondta
nagy búsan a királynak:
- Felséges
királyom! Mi haszna, hogy iderendeltem parancsolatjára a feleségemet, úgy
elment, hogy többet meg nem találom.
Nézi a király
is a csizmát, olvassa az írást, s mondja szomorúan:
- Bizony, fiam,
úgy látszik, hogy nem tréfál az az asszony, hanem azért húzd csak fel azt
a csizmát, annyi aranyat adok, amennyit elbírsz, menj utána. Én vagyok az
okozója, hogy a madarat elszalasztottad; amiben lehet, segítek, hogy ismét
megfoghasd.
Felhúzza a
vascsizmát a legény, elbúcsúzik a királytól, el az öreg szüleitől is, s
mondja nekik:
- No, édes
szüleim, most úgy nézzenek meg, mintha temetőbe vinnének, mert az ördög
kezéből még visszakerültem, de most a feleségem után megyek, s többet nem
kerülök vissza.
Elindult a
legény nagy sírás-rívás közt, ment a vascsizmában hegyeken-völgyeken átal,
kérdezte, tudakolta mindenfelé, hol s merre lehet az a gyémántvár, mely
egyszer szikla volt. Kérdezhette, tudakolhatta, senki meg nem mondta.
Elment még a Naphoz is, az sem tudott róla; elment a Holdhoz is, hírét sem
hallotta; aztán ment a Szélhez. A Szél nem volt otthon, de otthon volt az
öreganyja.
- Jaj, lelkem
fiam, hogy jöttél ide, mondd meg nekem - óbégatott az öregasszony -,
hiszen mindjárt hazajön a fiam, s szerteszaggat.
- Nem bánom én,
öreganyám - mondotta a halászlegény -, ha összeszaggat is a fia, úgyis
pipadohányt sem ér az én életem, ha a feleségemet fel nem lelhetem.
Elkesergi,
elpanaszolja az öregasszonynak, hogy mi nagy bánat érte, s úgy megesett a
szíve az öregasszonynak, hogy egyszeribe bevezette a belső szobába, asztal
mellé ültette, s mindenféle jó enni- és innivalóval megtraktálta. S mikor
hazajött a fia, mindjárt kérte szép szóval:
- Lelkem fiam,
édes fiam, ne bántsd ezt a szegény halászlegényt, inkább segélj rajta, s
mondd meg neki, hogy merre van a gyémántvár, amely egyszer kőszikla volt.
Azt mondja a
Szél:
- Ismerem én
azt a palotát, voltam én már ott több rendben, holnap is odamegyek tüzet
fújni, mert tudd meg, te szegény halászlegény, hogy holnap nagy vendégség
lesz ott, férjhez megy a feleséged.
Hej,
elszontyolodott a szegény halászlegény. Hogy tudjon ő odamenni?
Azt mondja a
Szél:
- Velem
eljöhetnél, ha győznéd a futást.
- Ne csúfolódj
velem - mondotta a halászlegény -, hogy győzném én a futást veled?
Nem volt
maradása, kiment a Szél házából, bódorgott a kertben fel s alá,
mindenfelé. Hiába szólítgatta az öregasszony, hogy menjen s aludjék, nem
ment be a házba.
Amint ott
bolyong a kertben, egyszerre csak látja, hogy három ördögfiú perel
egymással erősen. Odamegy, s kérdi tőlük:
- Hát ti mit
csináltok, min perlekedtek?
Mondja az
idősebb:
- Min perelünk?
Éppen ma halt meg az apánk, s hagyott ránk egy pár bocskort, egy
köpönyeget és egy erszényt, s nem tudunk megosztozkodni.
- Hát aztán
miféle drága portékák ezek, hogy olyan lelketekből tudtok rajta
veszekedni?
- Hm - mondja
az idősebb ördögfiú -, úgy nézze meg kend ezt a pár bocskort, hogy aki a
lábára köti, odamehet, ahova akar; aki ezt a köpönyeget magára veszi, azt
emberi szem meg nem láthatja; ez az erszény olyan erszény, hogy abból a
pénz soha ki nem fogy.
Azt mondja a
legény:
- Hiszen
várjatok, mindjárt megosztoztatlak én titeket. Látjátok ottan azt a nagy
hegyet? Fussatok versenyt, amelyik hamarabb szalad fel a hegy tetejére,
legyen azé a bocskor, a köpönyeg, az erszény, minden.
- Igaza van
kendnek! - mondották mind a hárman. Egyet sem gondolkoztak többet, uccu
neki! szaladtak fel a hegynek.
Hanem amire
felszaladtak meg visszaértek, azalatt a halászlegény felkötötte a
bocskort, magára vette a köpenyeget, s kérdezte az ördögöket, mikor
visszakerültek:
- Láttok-e
engem? - Ki akarta próbálni, hogy csakugyan olyan köpönyeg-e, amint
mondják.
Feleltek az
ördögök:
- Dehogy
látunk, dehogy látunk!
- Bizony, ha
nem láttok, akkor nesztek, itt az erszényetek, isten megáldjon - s azzal
hopp! felszállott a magas levegőégbe. Ott azt gondolta, hogy vigye őt a
bocskor a gyémántvárba, s mire a Szél ébredezni kezdett, ő már ott is
volt.
Hanem a
köpönyeget nem vetette le magáról. Ott járt-kelt a palotában, a kertben,
de nem látta senki. Megvárta, míg a Szél megérkezik, hadd fújjon tüzet a
nagy vendégséghez. Aztán, amikor a vendégek összegyűltek, asztalhoz ültek,
szépen bement az ebédlőszobába, ami étel-ital volt az asztalon, mind
leszedte, elvitte egy külön szobába, odahívta a Szelet is, s ketten
mindent megettek és megittak.
A vendégek csak
ámultak-bámultak, hogy mi történt, de hiába járták be a palota minden
zegét-zugát, nem találtak senkit, mert a halászlegény nem vetette le a
köpönyegét. Estére kerekedik az idő, a halászlegény lefekszik, a
köpönyegét leveti magáról. Éppen akkor bekukkint egy szobaleány, s amint
meglátja a halászlegényt, összecsapja a kezét, szalad az asszonyához, s
mondja nagy lelkendezve:
- Jaj, lelkem
asszonyom, itt az első ura!
Fut az asszony
a szobaleány után, de mire a szobába értek, a legény magára húzta a
köpönyeget, nem láttak senkit, semmit. Megharagszik az asszony, jól pofon
üti a szobaleányt, hogy a szeme csak úgy szikrázott.
- Hallod-e,
engem ne bolondíts - s azzal visszament a vendégségbe.
De alig ült le
az asztal mellé, szaladott a második szobaleány is, aki szintén
bekukkintott a halászlegény szobájába, s jelentette az asszonynak
suttogva:
- Jöjjön,
lelkem asszonyom, mert itt az első ura!
Másodszor is
kiment az asszony, de éppen úgy járt, mint először: mikor odaért, a legény
magára húzta a köpönyeget, s nem látott senkit, semmit.
Jól pofon verte
a második szobaleányt is. De még vissza sem mehetett a vendégek közé,
szaladott utána a harmadik szobaleány:
- Hamar, hamar,
lelkem asszonyom, mert csakugyan itt van az első ura!
No, a
harmadikat előre pofon vágta, hanem azért mégiscsak megfordult, s benézett
a szobába. S hát csakugyan ott volt az ura.
Jaj, a szegény
asszony örült is, búsult is, nem tudta, hogy mit csináljon.
Elmondja az
urának, hogy mi történt, gondol ide, gondol oda, ő bizony visszamegy a
vendégek közé, s azt mondja:
- Hallgassatok
csak ide, van nekem egy almáriumom, annak a régi kulcsát elvesztettem, s
újat csináltattam helyette; most meg visszakerült a régi kulcs. Ítéljenek
kigyelmetek, melyik kulcsot tartsam meg a kettő közül.
Mondották a
vendégek mind egy szívvel-lélekkel:
- Hiszen jó, jó
az új kulcs, de mégis jobb megtartani a régit.
- No, akkor jól
van - mondotta az asszony -, mert tudják meg, hogy az első uramat
elveszítettem volt, de most újra megtaláltam, hát én most megtartom az
elsőt.
Azzal kiment az
első uráért, bevezette a vendégek közé, azoknak erősen megtetszett a derék
halászlegény, egyszeribe kikiáltották királynak, s csaptak olyan
vendégséget, hogy hetedhét országra híre ment.
Még ma is
élnek, ha meg nem haltak.