SZERENCSÉNEK SZERENCSÉJE
Hol volt, hol nem volt, az
Óperenciás-tengeren innét, hetedhét országon
túl, volt egyszer egy király, s annak egy
növendék fia.
A király éppen azon járatta az
eszét, hogy a fiát megházasítsa, mikor a
szomszéd ország királya erősen megsértette, s
mit volt mit tenni, rettentő nagy sereggel
elindult háborúba. Hanem a fiát otthon hagyta
házőrzőnek, s erősen a szívére kötötte, nehogy
megházasodjék; míg ő a háborúból haza nem
kerül.
Elment a király, s a fia
csakugyan otthon maradt, s ahogy tudta,
igazgatta az országot. De telt-múlt az idő,
esztendő esztendő után, s az apja csak nem
került haza, még mindig háborúskodott a
szomszéd királlyal.
Ő bizony - gondolta magában a
királyfi - nem vár ítélet napjáig, talán
öregember is lesz, mire hazakerül az apja -
elindult leánynézőbe. Nagy sereget gyűjtött, s
úgy indult világgá, hadd lássák idegen földön,
hogy őt sem a gólya költötte. De még az
országuk határáig sem érhettek, jő velük
szembe a király, akarom mondani, szaladott,
mert rútul megverték a seregét.
Bezzeg megörült a király,
amikor meglátta, hogy jő a fia elejébe. Azt
hitte, hogy híre ment a vereségének, s most jő
a segítségére. De meg is mérgelődött szörnyen,
mikor megtudta, hogy a királyfinak esze ágában
sem volt, hanem házasságon jár az esze.
- Meghagytam, ugye, hogy el ne
mozdulj hazulról, amíg vissza nem térek? -
mondta a király. - Nem fogadtál szót, mehetsz,
amerre a szemed lát, de a katonáimat el nem
viszed, hallod-e!
Eleget kérte a fiú az apját,
hogy így s hogy úgy, egyszer csak meg kell
hogy házasodjék, de a király nem
engesztelődött meg, s elvette tőle az egész
ármádiát. Egyes-egyedül egy vadász maradt a
királyfi mellett. Ez olyan hűséges embere volt
a királyfinak, hogy még a királlyal is
szembeszállott, s azt mondta:
- Felséges királyom, egy
életem, egy halálom, de én a királyfit el nem
hagyom.
Elváltak nagy haraggal, s a
király ment hazafelé, a királyfi pedig hűséges
vadászával hetedhét ország ellen. Búsult
erősen, hogy az apja még csak egy jó szót sem
adott útravalónak, de még egy hét sem telt
belé, elmúlt a nagy búbánatja. El bizony, mert
addig mentek, mendegéltek hegyeken völgyeken,
erdőn, mezőn által, hogy a hetedik nap
elérkeztek Aranyország aranyvárába, s ottan
találtak egy aranyvirágot, de olyat, hogy a
napra lehetett nézni, de arra nem. Közbe
legyen mondva, s nehogy elfelejtsem, az
aranyvárban a király lakott, s az aranyvirág a
király egyetlen leánya volt. Éppen az ablakban
ült Aranyvirág, amikor a királyfi megérkezett,
s azt mondta magában:
- No, ez bizonyosan érettem
jött, de ha érettem jött, bizony el is megyek
vele.
Mert szép volt Aranyvirág, de a
királyfi sem volt ám amolyan tedd el s elő se
vedd legény; megakadt a szem rajta.
Fölmegy a királyfi a palotába,
s nem sokat teketóriázik, elmondja a
királynak, hogy ő ki s mi, s hogy becsületes
szándékkal jött.
A királynak megtetszett a
legény, s azt mondta:
- Jól van, fiam, legyen a tiéd
a leányom, ásó-kapa s a nagyharang válasszon
el, ha szeretitek egymást.
Egyben hívatta Aranyvirágot, s
ez is azt mondta:
- Én bizony szívesen megyek a
királyfihoz, mert látom a szeméből, hogy igaz
szeretettel van hozzám.
Mindjárt csaptak olyan
lakodalmat, hogy folyt a bor Hencidától
Boncidáig, s még azon is egy sánta arasszal
túl.
Mikor a nagy vendégségnek vége
volt, befogattak hat szép lovat egy aranyos,
gyémántos hintóba, a fiatalok beleültek, s
elindultak a királyfi hazájába. Még estére a
királyfi országába értek, s megszállottak egy
fogadóban. A fiatal pár egyszeribe le is
feküdt, de a királyfi vadásza kint maradt a
fogadó udvarán, s le nem hunyta a szemét,
nehogy a gazdájának valami bántódása essék.
Hát úgy éjféltájban hallja a vadász, hogy a
ház tetejére száll három varjú, s ott csak
elkezdenek diskurálni.
Azt mondja az első varjú:
- No, halljátok-e, ilyen szép
egy pár ember sem hált még ebben a fogadóban.
Kár, kár, kár, hogy ilyen fiatalon el kell
pusztulni szegény fejüknek.
Azt mondja a második varjú:
- Hogyne pusztulnának el, mikor
holnap leszakad alattuk az aranyhíd?
Azt mondja a harmadik varjú:
- Hej, gonosz lelke lehet a
királyfi apjának! Azt hallottam, hogy a király
fűrészeltette be a hídlábat. Kár, kár, kár!
De, hé, halljátok-e, aki ezt a mi
beszélgetésünket elárulja - térdig sóbálvánnyá
változik, akár állat, akár ember légyen.
- Nem bánom én, hadd változzak,
mégis elárulom mondta hangos szóval a vadász,
hogy a varjak jól hallották.
- Kár! Kár! Kár! - károgtak a
varjak, s elrepültek a ház tetejéről.
De még egy jó hajításnyira sem
repülhettek, három galamb szállott a ház
tetejére, s - halljatok csudát! - ezek is
beszélgetni kezdettek.
Azt mondja az első galamb:
- Hej, szegény fiatal pár!
Hiába menekednek meg a hídnál, mégis el kell
pusztulniuk.
- El bizony - mondta a második
galamb -, mert a király megboszorkányozott
hintót küld elejükbe.
- Csak belé ne ülnének - mondta
a harmadik galamb -, mert ha beléülnek,
rettentő forgószél kerekedik, felkapja az égig
hintóstul, lovastul, mindenestül, s úgy
lesuppannak a földre, hogy a hetvenhetedik
porcikájuk is ízzé-porrá törik. Csak aztán ezt
a mi beszélgetésünket el ne árulja valaki,
mert egyszeribe derékig sóbálvánnyá változik.
- Nem bánom én, mégis elárulom
- mondotta a vadász fennszóval, hogy a
galambok is jól hallották.
Tovább is rebbentek a ház
tetejéről nagy ijedten.
De nézz csak oda! Ahogy a
galambok elröppentek, három sas szállott a ház
tetejére. Bezzeg, hogy ezek is diskuráltak.
Azt mondja az első sas:
- Attól a hídtól s a hintótól
még csak megmenekedhetnék ez a fiatal pár, de
már azután nem tudom, mi lesz velük.
- No, azt én sem - mondta a
második sas -, mert azt hallottam a városban,
hogy a király egy pár arany- s ezüsthímes
köntöst küld a fiának s a menyének is, hogy
vegyék fel mindjárt.
Azt mondja a harmadik sas:
- Hiszen csak valahogy
megsajdítanák, hogy amint felveszik a köntöst,
egyszeribe porrá égeti őket. De mi meg nem
mondhatjuk, s úgy árulja el a mi
beszélgetésünket valaki, hogy merős-merejében
sóbálvánnyá változik.
- Nem bánom én, akármi
történjék velem - mondta a vadász hangos
szóval -, de nem hagyom elpusztulni a
gazdámat.
Reggel, mikor indulóban voltak,
megszólítja a vadász a királyfit, s mondja
neki:
- Az éjjel álmomban olyan álmot
láttam, felséges királyfi, hogyha rám nem
hallgat, bizony elpusztulunk. Meginstálom,
felséges királyfi, tegye mindig, amit én
mondok, amíg hazaérünk, s nem bánja meg.
Kacagott a királyfi s a
felesége is:
- Ó, te bolond, te, miket nem
álmodsz!
- Már akármiket álmodok,
hallgasson rám, felséges királyfi - esenkedett
a vadász.
Nem hagyott békét addig a
királyfinak, míg meg nem ígérte, hogy mindent
úgy tesz, ahogy ő mondja.
No, elindultak, s megérkeznek
az aranyhídhoz. Azt mondja a vadász:
- Ezt a hintót hagyjuk itt!
- Hát ezt már hogy hagynók itt?
- kérdezte a királyfi.
- Ezt bizony úgy, hogy egy szeg
sem jó ebben a hintóban: letörik a hídon.
Szégyen egy királyfinak ilyen hintóban vinni
feleséget.
Leszállottak a hintóról,
körülnéztek, vizsgálták, még a tengely alá is
bebújt a királyfi, hanem csak úgy ragyogott
még a kerékkenő is, mert hát folyó színarany
volt az is.
- Hm! - mondja a királyfi - én
nem látok ezen a hintón semmi hibát, de
szavamat adtam, hogy hallgatok rád, hát
hagyjuk itt.
Otthagyták a hintót, szépen
átsétáltak a hídon, a vadász pedig a lovakkal
átalúsztatott a vízen. Gyalog bementek a
városba, ott hintót vettek, s úgy mentek
tovább.
Még a város határán túl sem
voltak, jön eléjük a hopmester szép aranyos
hintón, s jelenti a királyfinak, hogy a
felséges apjaura küldötte a hintót, hozzája
illendőt, üljenek rája.
Színarany volt még a kerékszeg
is, de a vadász úgy tett, mintha megvizsgálná
alul, felül, kívül, belül, s azt mondta a
királyfinak:
- Felséges királyfi, belé ne
üljön ebbe a hintóba, mert amilyen cifra,
éppen olyan rossz.
S hogy rá ne ülhessenek,
előrántotta a kardját, s miszlikbe vágta a
drága aranyhintót.
A királyfi csak csóválgatta a
fejét, csak hümgetett, de mit csináljon?
Szavát adta, hogy engedelmeskedik.
Visszaültek a vett hintóba, s
úgy értek a király városának a határába.
Ott is várta már egy követ,
akinek az egyik karján királyfinak való
köntös, a másik karján a feleségének való
köntös volt. Aranytól, ezüsttől ragyogott mind
a kettő.
Megörült a királyfi, de még
inkább a felesége, s egyszeribe föl akarták
venni a drága szép köntöst, de a vadász
kikapta a követ kezéből, s mind a két köntöst
diribbe-darabba szaggatta.
- Hát ezt ugyan mért tetted? -
békétlenkedett a királyfi.
- Azért tettem, hogy még
inasnak sem volt való, nemhogy királyfinak.
- De így s de úgy - mondta a
királyfi, s erősen haragudott a vadászra.
A felesége meg sírt mérgében,
hogy nem a királyfi parancsol, hanem a
szolgája.
Ezalatt pedig az öreg királyt
csakhogy föl nem vetette a bosszúság, hogy nem
tudta elpusztítani a fiát, aki dacolni mert
vele. Hanem azért úgy tett, mintha erősen
örülne, mikor a fia és a menye megérkeztek. De
nem volt nyugta, amíg ki nem tudja, hogy mi
csudálatos módon kerülték ki háromszor a
halálos veszedelmet. Azt mondta a fiának:
- No, édes fiam, nem hittem
volna, hogy megvesd az apád ajándékát. Tőlem
szebb nem telt.
- Ne haragudjék, édesapám -
mondta a királyfi -, tetszett nekünk minden,
de a vadászomnak megígértem, hogy az úton
mindenben ráhallgatok, s annak a bolondos
legénynek sem a hintó, sem a köntös nem
tetszett. Azt mondta, hogy elpusztulunk, ha
nem hallgatunk a szavára.
"No, megállj, te vadász -
gondolta magában a király -, ezt
megkeserülöd!" - Különben is haragudott rá
szörnyen, amiért a fiához jobban húzott, s
elment vele leánynézőbe.
Egyszeribe összehívatta a
törvénybírákat, s ezek halált mondtak a vadász
fejére. Másnap hajnalban akasztófát ástak az
udvar közepére, s a vadászt alája állították.
Felolvasták egy nagy lepedő papirosból az
ítéletjét, s azt is, hogy mivel szolgált az
akasztófára.
- Jól van mondta a vadász -,
nem bánom, ha meg is halok, csakhogy a
gazdámnak az életét megmentettem!
S elmondotta, hogy mit hallott
a varjaktól.
Hát abban a pillanatban
sóbálvánnyá változott térdig.
Mondta tovább, hogy mit hallott
a galamboktól, s abban a szempillantásban
sóbálvánnyá változott derékig. Tovább mondotta,
hogy mit hallott a sasoktól, s hát, halljatok
csudát! - merős-merejében sóbálvánnyá
változott.
Búsult a királyfi, helyét sem
találta a nagy erős búbánattól. Istenem,
istenem, hogy ilyen szomorú vége legyen az ő
hűséges vadászának miatta, mikor éppen az ő
életét mentette meg! Föltette magában, hogy
elmegy világgá, s addig vissza sem jön, míg
szerit, módját nem találja annak, hogy az a
sóbálvány miként változzék vissza lelkes
emberi állattá.
Meg is mondta még az este a
feleségének:
- Mennem kell, asszony, mert a
vadász miattunk halt meg.
Eleget kérte a felesége, hogy
maradjon, ne induljon neki bolondjába, de nem
tudta lebeszélni a szándékáról. Hallotta ezt
az öregasszony, aki a királyfinak a dajkája
volt, az is mondta:
- Ne menj el, lelkem gyermekem,
maradj a feleséged mellett! - de beszélhettek
neki, azt mondta:
- Egy életem, egy halálom, nem
hagyom sóbálványnak a vadászomat!
- No, ha olyan erősen
eltökélted magad - mondta az öregasszony -,
keresd fel Szerencsének Szerencséjét, ez, ha
segít rajtad, senki más ezen a világon.
Elbúcsúzott a feleségétől
keserves könnyhullatás közt, s elindult
világgá. Hét nap és hét álló éjjel ment, sok
emberrel találkozott, sokat elhagyott, de
senki lélek nem tudta megmondani, hogy hol
lakik Szerencsének Szerencséje.
Egyszer egy malomnál esteledett
meg, s bement a molnárhoz, szállást kért tőle.
Adott is a molnár szállást s jó
vacsorát. Vacsora közben elmondta a királyfi,
hogy ki s mi ő, miben jár. Azt mondja a
molnár:
- Hej, felséges királyfi, ha
megtalálod Szerencsének Szerencséjét, kérdezd
meg tőle, mi az oka, hogy az én malmom hét
kőre jár, van neki posztóványolója, kásatörője
is, s mégsem tudok boldogulni.
Megígérte a királyfi, hogy
megkérdezi, csak feltalálja Szerencsének
Szerencséjét.
Továbbment reggel, s estére egy
faluba ért, de már mindenütt lenyugodtak, csak
egy kicsi házban látott gyertyavilágot. Bement
oda, s hát három leány ült a kemence előtt, s
fonnak nagy serényen. Ezek is adtak szállást
szívesen, s mikor megtudták, hogy mi járatban
van, szívére kötötték, kérdezze meg
Szerencsének Szerencséjét, hogy mért nem
viszik őket férjhez, pedig minden este
fölfonnak egy-egy guzsaly csepűt.
A királyfi megígérte, hogy
szívesen megkérdezi, csak rátaláljon.
Továbbment reggel a királyfi,
ment hegyeken, völgyeken át, s egy nagy
rengeteg erdőbe ért. Három nap s három éjjel
kódorgott a rengetegben, s mikor egy kicsit
ritkulni, nyiladozni kezdett, csak elejébe
kanyarodik egy patak, megáll a folyásában, s
megszólítja:
- Ugyan bizony, hol jársz itt,
ahol a madár sem jár? Amióta a világ világ
lett, még nem járt erre ember.
Mondja a királyfi, hogy mi
járatban van.
- Ejnye, te királyfi - szólt a
patak -, kérdezd meg Szerencsének
Szerencséjét, hogy mért nincs bennem sem hal,
sem rák, pedig olyan tiszta a vizem, mint a
kristály.
- Jól van - mondta a királyfi
-, megkérdezem, ha kétfelé nyílsz, s száraz
lábbal átmehetek rajtad.
A patak egyszeribe kétfelé
nyílott, s a királyfi szépen, száraz lábbal
átsétált rajta.
- Ne búsulj - mondta a királyfi
-, csak megtaláljam Szerencsének Szerencséjét,
megkérdem tőle, amire kértél.
Kiért a rengeteg erdőből, s egy
szép virágos völgyön folytatta az útját. Nem
volt ennek sem széle, sem hossza. Ment,
mendegélt, s estére egy kicsi házacskához ért.
Bement, hogy szállást kérjen.
Egy öregasszony ült a kemence
mellett, de olyan öreg, hogy az orra a földet
verte. Köszönt illendőképpen:
- Adjon isten jó estét,
öreganyám!
- Adj' isten, fiam! Hát te mi
jóban jársz erre mifelénk?
Mondja a királyfi, hogy
Szerencsének Szerencséjét keresi.
- No bizony, ha őt keresed, jó
helyen jársz, mert én az anyja vagyok.
Hej, megörült a királyfi!
Mindjárt elmondta, hogy mit akar tőle.
Azt mondta az öregasszony:
- Jól van, édes fiam, csak az
én leányom most kint van a szőlőben, még
éjjelre sem jő haza. Reggel menj ki hozzá,
vígy magaddal egy kapát, s ne szólj hozzá
semmit, csak állj mellé, s kapálj te is. De
jegyezd meg jól, hogy még ha kérdez, akkor se
felelj neki déli tizenkét óráig. Délben én
majd ebédet viszek nektek, s mikor ő leül az
ebédhez, ülj le te is, s egyél vele. Ebéd után
megkérdi, mi bajod, akkor aztán mondd meg, s
majd segít rajta.
Megköszönte a királyfi a jó
tanácsot, s reggel kiment a szőlőbe. Úgy tett,
ahogy az öregasszony mondta. Odaállott
Szerencsének Szerencséje mellé, nem szólt egy
szót sem, csak kapált hűségesen. Délben kijött
az öregasszony az ebéddel, leültek, ettek.
Ebéd után megszólal Szerencsének Szerencséje:
- No, hallod-e, sok embert
láttam, de még ilyent nem, amilyen te vagy.
Talán bizony néma vagy, hogy nem szóltál
eddig?
- Nem vagyok én néma - mondta a
királyfi -, de nagy az én bánatom.
S elmondta, hogy mi bánat
nyomja a szívét.
- Ne búsulj - mondta
Szerencsének Szerencséje -, segítek rajtad,
mert megérdemled te is meg a vadászod is. Csak
menj haza békességgel. Mire hazaérsz, a
feleségednek egy kicsi fia lesz, annak a kicsi
ujjából eressz egy kicsi pohárba három csepp
vért, azzal a vérrel kend meg a sóbálványnak a
térdét, a derekát s a homlokát: egyszeribe az
lesz belőle, ami volt.
- Ó, hogy az isten áldjon meg!
- hálálkodott a királyfi, s indulni akart nagy
örömmel hazafelé.
Az ám, de eszébe jutott, hogy
még három dolgot meg kell kérdeznie
Szerencsének Szerencséjétől.
- Ugyan bizony, ha meg nem
haragudnál, megkérdeznék tőled még három
dolgot!
- Csak kérdezd - mondta
Szerencsének Szerencséje -, válaszolok rá, ha
tudok.
- Nem messze innét, a
rengetegben, van egy patak. Mi az oka, hogy
abban sohasem volt sem rák, sem hal?
- Mert senkit nem ereszt át
ingyen - mondta Szerencsének Szerencséje.
- Te se mondd meg ezt neki, míg
átal nem mentél rajta, s akkor is, ha
felmásztál a legmagasabb fának a tetejére,
mert különben halál fia vagy.
- Hát annak mi az oka, hogy van
ebben s ebben a faluban három szép leány, mind
a három szorgalmas, s mégsem viszik férjhez?
- Mert a szemetet a nappal
szembe öntik.
- Nem értem - mondta a királyfi
-, hogy s mint lehet ez?
- Úgy, hogy későn kelnek, s a
nap már régen fent van, amikor kisöprik a
házukat.
- No, még egyet. Mi az oka
annak, hogy itt s itt az a molnár nem
boldogodik, pedig hét kőre jár a malma, van
posztóványolója, kásaőrlője?
- Mert a molnár nem ád a
szegényeknek. Neked is csak azért adott
szállást, mert látta, hogy gazdag vagy, s
remélt valamit tőled.
Megköszönte a királyfi a
feleleteket, elbúcsúzott szépén, s elindult
vissza azon az úton, amelyen jött.
Először a patakhoz ért.
- No, mit szólt Szerencsének
Szerencséje? - kérdezte a patak.
- Eressz átal s megmondom.
A patak kétfelé nyílott, a
királyfi pedig hirtelen felmászott a
legmagasabb fára, annak is a tetős tetejébe.
Onnan kiáltotta le, amit Szerencsének
Szerencséje mondott.
Hej, láss csudát! Nekifortyan a
patak, ahogy ezt hallja, elkezd dagadni, nőni,
mind magasabbra, magasabbra, hogy már annak a
fának is a derekát mosta, amelyiken a királyfi
kucorgott. De hiába pezderkedett, erőlködött,
a királyfinak csak lába száráig loccsant fel,
s nagy mérgesen visszahúzódott a medrébe.
A királyfi leszállott a fáról,
s ment tovább békességgel.
Útközben beszólt a leányokhoz
is, a molnárhoz is, s elmondta nekik, amit
hallott.
A leányok megfogadták a szót,
többet nem öntötték a nappal szembe a
szemetet, s mind a háromnak szerencséje akadt.
A molnár is ezután hűségesen
adott a szegényeknek, s szemlátomást
gyarapodott.
Na, most már csak az ő hűséges
vadásza volt hátra. Hazafelé azon fohászkodott
csak, hogy legyen fiacskája, mire hazaér.
Volt is, de még milyen szép
aranyhajú fia! Fájt a szívének, de isten neki,
hirtelen megcsippentette a bicskájával a
fiának a kicsi ujjacskáját, kibuggyant három
csepp vér, s azzal, uccu, szaladt a
sóbálványhoz, megkente térdét, derekát,
homlokát - s hát csakugyan egyszeriben
megelevenedett a hűséges vadász.
Az öreg király éppen az
ablakban pipázott, s mikor látta, hogy a
vadász megelevenedik, úgy megijedt, hogy a
pipa kiesett a szájából, miszlikbe törött;
ettől még jobban megijedt: hanyatég esett, s
azt sem mondta: szervusz, világ! - "elment
Földvárra deszkát árulni".
No bizony, ha úgy, hát
eltemették nagy pompával, ott volt a fia
helyette. Ezt mindenki szerette, mert
igazságos, jó ember volt.
Még ma is él, ha meg nem halt.