A PELIKÁNMADÁR
Hol volt, hol nem volt,
hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren
innét, volt egyszer egy öreg király. Ennek a
királynak az egyik szeme mindig sírt, a másik
meg nevetett. Csudálkoztak a népek, hogy ugyan
mért nem nevet a királynak mind a két szeme,
hiszen olyan szépséges szép leánya van,
amilyen nem volt több kerek e földön; mi búja,
baja lehet, hiszen ahány valamirevaló királyfi
volt a világon, mind megfordult az udvarában,
epekedett a királykisasszonyért, válogathatott
bennük. De csodálkozott ezen a
királykisasszony is, s egyszer aztán
megkérdezte az apját:
- Édesapám, mi az oka, hogy az
egyik szeme mindig sír, s a másik meg nevet?
Mondotta a király:
- Sokan kérdezték ezt, édes
leányom, de még senkinek meg nem mondtam,
minek mondtam volna, úgyis tudom, hogy hiába
mondanám.
- Ó, lelkem apám, mondja meg
nekem, legalább segítek búsulni.
Addig kérte, s olyan szépen
kérte, hogy megmondotta az öreg király:
- Azért sír az egyik szemem,
mert volt nekem ifjúkoromban egy szépen zengő
pelikánmadaram, ha annak az énekét hallottam,
elfeledtem minden búmat, bajomat. Ezt a
madarat valaki ellopta, s ámbátor bejártam
utána az egész világot, meg nem találtam.
Azóta sír az egyik szemem. A másik azért
nevet, mert világjáró utamban sok szép leányt
láttam, de hozzád hasonlatos szépet nem!
Azt mondta erre a
királykisasszony:
- Bizony ha nem látott, édes
apámuram, nem is megyek addig férjhez, míg a
pelikánmadár elő nem kerül! Amelyik királyfi
azt akarja, hogy a felesége legyek, induljon a
pelikánmadár után, s anélkül ne is kerüljön a
szemem elé.
Eleget mondta az öreg király,
hogy ez hiábavaló kívánság, meg se próbálja,
mert vénleány marad: a királykisasszony
kihirdette ország-világ előtt, hogy annak lesz
a felesége, aki a szépen zengő pelikánmadarat
visszahozza. Bezzeg elindultak százan is, de
elindulhattak ezren is, mert hírét-nyomát sem
találták a pelikánmadárnak.
- Látod, lányom, látod -
mondotta a király -, hiábavaló a kívánságod!
Bizony mondom, hogy vénleány maradsz!
De beszélhetett neki, azt
mondta a királykisasszony:
- Akár hiábavaló, akár nem,
amit fogadtam, amellett maradok.
De már erre az öreg királynak
mind a két szeme sírni kezdett. Haj, miért is
szólt a leányának a pelikánmadárról!
Hanem hogy szavamat s
mondásomat össze ne zavarjam, volt a király
udvarában egy kicsi nemes legény, s ez, hogy
látta s hallotta, mi nagy szomorúság van a
palotában, mit gondolt, mit nem, hamuba sült
pogácsát süttetett a szakácsnéval, s azzal,
azt sem mondta senkinek, hová, merre, csak
elindult toronyirányába.
Kimegy a városból, megy,
mendegél az úton egy darabig, aztán letér az
útról, nekivág az erdőnek, s hát amint a
szélire ér, elejibe áll egy öreg koldus, s
kenyeret kér tőle isten nevében.
- Jó szívvel - mondta a kicsi
nemes legény, s benyúlt a kebelébe, kivette
onnan a hamuba sült pogácsát, s felét a
koldusnak adta.
- No, te kicsi nemes legény -
mondotta az öreg koldus -, adj hálát az
istennek, hogy nem sajnáltad tőlem a pogácsát.
Tudom én, mi útra indultál. Sok királyfi
vágtatott el itt aranyszőrű paripán, kértem is
mindenkitől egy falást, de rám sem hallgattak,
nagy büszkén továbbvágtattak. No de vissza is
jöttek szégyenszemre a pelikánmadár nélkül.
Hát jótétel helyébe jót várj, fiam. Hallgass
ide. Az a pelikánmadár túl van az
Óperenciás-tengeren, s ha három ember életét
összetennéd, még akkor sem érnél oda
gyalogszerrel, de még lóval sem akármilyennel.
Olyan ló kell oda, amelyik sárkánytejet
szopott. Eredj keresztül ezen az erdőn, aztán
menj tovább, még egy erdőn keresztül, annak a
szélén lakik egy vén boszorkány, állj be hozzá
szolgálatba. Három nap az esztendő, de még
emberfia ki nem töltötte azt a három napot,
mert két lovat kell őrizni, s az a két ló a
boszorkány két leánya. Egyszer a föld alá,
másszor a tenger alá bújik ez a két ló, de még
a fellegekbe is, csak akkor kerülnek haza,
mikor a három nap kitelt. Az ám, csakhogy
akkor már jöhetnek, mert a vén boszorkány
karóba húzatja a fejedet. No de ne búsulj te,
fiam. Nesze, adok egy sípot. Ennek a sípnak
három lyuka van. Ha az elsőt megfuvintod,
előjő a szúnyogok királya; ha a másodikat, a
halaké, ha a harmadikat, az egerek királya.
Ezek előkerítik a lovakat, akárhova bújnak.
Mikor az esztendő kitelik, a vén boszorkány
kínál neked minden szépet, drágát, de te ne
láss, ne hallj, akármit mutat, akármit beszél,
csak kérd azt a csikót, amelyik a ganédombon
kétölnyire el vagyon ásva, s amely félig el is
vagyon rothadva. Ezt a csikót ásd ki, vedd a
nyakad közé, s vigyed, meg se állj, míg a falu
hídjához nem érsz, ott állj be a híd alá, mosd
még jól a csikót. A többi a te dolgod.
Megköszöni a kicsi nemes legény
a sípot s a jó tanácsot, elbúcsúzik az
öregembertől. Mire esteledett, alkonyodott,
keresztülment a két erdőn, ment egyenest a vén
boszorkányhoz. Köszön illendőképpen, a
boszorkány szívesen fogadja, leülteti.
- Mi jóban jársz, fiam?
- Szolgálatot keresek,
öreganyám.
- Jól van, fiam, szerencsés
órában jöttél. Nálam három nap az esztendő, s
csak két lovat kell őrizned. De úgy őrizd,
hogy ha elveszíted, karóba kerül a fejed.
- Nem bánom én, öreganyám, csak
adja kezemre a lovakat!
- Hiszen csak várj - mormogott
magában a vén boszorkány, majd megbánod!
Asztalhoz ültette a legényt,
adott neki jó vacsorát, bort is elegendőt, de
a borba álomitalt csepegtetett. Vacsora után
kimentek az istállóba, ott a legénynek kezére
adta a lovakat, de ugyancsak lelkére kötötte,
hogy a selyemrétre menjen velük, s reggelre
jöjjön haza.
A kicsi nemes legény hamarosan
felkantározta a lovakat, az egyikre felült, s
úgy ment ki a selyemrétre. Ott eleresztette, s
leheveredett a puha selyemfűbe, el is aludt
mindjárt. A nap a hasára sütött, akkor ébredt
fel. Dörzsöli a szemét, néz erre, néz arra,
mindenfelé, de nézhetett, híre-nyoma sem volt
a lovaknak.
No ha nem, belefújt a síp első
lyukába, s hát abban a pillanatban ott termett
a szúnyogok királya.
- Mit parancsolsz, édes gazdám?
- Azt, hogy keresd meg a
lovaimat.
- Hiszen ha a levegőben vannak,
ne félj, visszahozom!
Azzal a szúnyogok királya
elrepült, összecsődítette mind, ami szúnyog
volt a világon, s hát egy óra sem telt belé,
leszáll a selyemrétre két griffmadár. A kicsi
nemes legény a kantárral fejbe vágta a
griffmadarakat, s azok abban a pillanatban
lóvá változtak. Egyszeriben felkantározta
őket, s hazavágtatott velük, hogy csak úgy
szakadt a hab róluk.
Isolygott-pisolygott a vén
boszorkány, amikor meglátta a legényt,
dicsérte is erősen, étellel, itallal jól
megtraktálta, de míg a legény evett, ivott,
kiment az istállóba, s lapátnyéllel úgy
megdögönyözte a lovakat, hogy elterültek a
hídláson.
Estig nem kellett a rétre
menni, akkor megint jó vacsorát adott a vén
boszorkány a legénynek, de most már annyi
álomitalt cseppentett a borába, hogy még ki
sem ért a rétre, lefordult a ló hátáról, s
reggelig aludt, mint a fekete föld. Bezzeg,
hogy volt ló, nincs ló. De ezen nem búsult a
legény, belefújt a síp második lyukába, s csak
ott termett előtte a halak királya.
Mondja a legény, hogy mi baj.
- Ne búsulj, ha az én
országomba tévedtek, előkerítem - mondotta a
halak királya.
S hát csakugyan egy óra sem
telt belé, egy nagy csukát vetettek ki a
selyemrétre. Ennek a csukának a hasát a halak
királya felhasította, s ím, két aranyhalacska
fordult ki belőle. Ezt a két aranyhalacskát
meglegyintette a legény a kantárral, s lóvá
változott mind a kettő.
Hazavágtat a legény,
isolyog-pisolyog a boszorkány, dicséri, de
úgy, hogy majd lesuvad a legény arcáról a bőr
a nagy dicsérettől, hanem míg a legény
délebédelt, kiment a boszorkány az istállóba,
s addig verte a lovakat, míg a hídláson el nem
nyúltak.
Harmadik este több álomitalt
vegyített a legény borába, s hogy jobban
aludjék, még három bagolytollal töltött párnát
is adott neki. Hiszen nem kellett a párna,
elaludott anélkül is, dél volt, mire
felébredt. A legény nem is kereste a lovakat,
belefújt a síp harmadik lyukába, s egyszeribe
ott volt az egerek királya.
- Mit parancsolsz, kedves
gazdám?
Mondja, hogy mit.
- Ne félj, ha a föld alatt
vannak, előkerítem én - mondta az egerek
királya.
Nosza, nekiindultak az egerek,
felkajtattak minden zugot, lyukat a föld
alatt, s hát mire a legény az álmot kitörülte
a szeméből, hoznak elejbe két patkányt.
Meglegyinti a kantárral, s egyszeribe lóvá
változnak.
- No, fiam - mondotta a vén
boszorkány, mikor a legény hazament a lovakkal
-, ilyen szolgám még nem volt, mint te.
Becsületesen kitöltötted az esztendőt, de nem
is maradok adósod. Nesze, itt van három kulcs.
Egy a pincébe nyit, ott káddal áll arany,
ezüst; végy, amennyit elbírsz. Egy a
ruháskamrámba nyit. Vannak ott drágábbnál
drágább aranyos, gyémántos ruhák, elveheted a
legszebbet. A harmadik kulcs az istállóm
kulcsa, ott válaszd azt az aranyszőrű paripát,
amelyik csak szemednek, szívednek tetszik.
Azt mondotta a legény:
- Nem kell nekem, öreganyám,
sem a pénze, sem a ruhája, sem az aranyszőrű
paripája. Kell nekem az a csikó, amelyik a
ganédombban el vagyon ásva.
- Hej, fiam, fiam, ördöggel
cimborálsz te - mondotta a boszorkány -,
meglásd, hogy rossz végre jutsz!
- Nem bánom én, öreganyám,
akármi végre jutok, de énnekem csak az a csikó
kell.
Eleget mesterkedett a
boszorkány, hogy kibeszélje a legényt a
szándékából, de annak ugyan beszélhetett. Mit
volt, mit nem tenni, adott a legénynek
aranyásót, s ezzel ásni kezdett a kicsi nemes
legény, ásott hét nap s hét éjjel szakadatlan,
akkor akadt a csikóra. Megfogta a lábánál
fogvást, szép gyöngén kihúzta, a vállára
emelte, s úgy vitte a híd alá, s ott megmosta.
Akkor kivezette a híd alól, s hát uram,
teremtőm, színarany volt a csikó szőre,
ragyogott, mint a nap. Kantár is volt a
fejében, gyémántszeges kantár, nyereg is a
hátán, aranyos, ezüstös.
- No, édes gazdám - szólalt meg
csikó -, ülj rám, hadd lám, hogy rám
termettél-e.
Felpattan a legény a csikóra,
az meg egyet ugrik, kettőt szökik, s fent volt
a fellegek közt, onnét ugrott a holdba, a
holdból a napba, a napból a fiastyúkba, abból
meg le a hídra, s a kicsi nemes legény úgy ült
rajta, mintha odaszegezték volna, meg sem
tántorodott.
- Jól van, édes gazdám, most
már mehetünk. Elviszlek az Óperenciás-tenger
partjára, tovább nem, ott leteszlek. A tenger
partján van innen is, túl is egy fa. Ez a két
fa minden esztendőben kétszer összehajlik,
tavasz elején s nyár végén: akkor átsétálhatsz
rajta az Óperenciás-tenger túlsó partjára.
Onnét gyalogszerrel mégy tovább, s minden
házhoz beszólsz, minden embertől, akivel
találkozol, kérdezősködöl, mert tudd meg, hogy
"száján az ember messze elmehet", s többet ér
egy kérdezem száz keresemnél! Hanem ha
szükséged lesz rám, csak fuvints bele a
sípodnak mind a három lyukába, ott leszek
mindjárt.
Ahogy ezt mondotta a táltos
csikó, mindjárt fel is szállott a levegőégbe,
vitte a kicsi nemes legényt erdők, mezők,
tengerek felett, hét nap s hét éjjel folyton
szállott, gondolatnál is sebesebben, akkor ért
az Óperenciás-tenger partjára, ott
leereszkedett a térdig érő selyemfűbe.
- Itt vagyunk, kicsi gazdám.
Vedd ki a szájamból a zabolát, te meg indulj,
nézd, éppen most hajlik össze az a két fa.
Hopp, a kicsi nemes legény egy
szempillantásra felmászott a fára, s futott,
mint a gondolat, keresztül az összehajlott
ágakon. Addig futott, míg a tenger túlsó
partjára nem ért. Na, éppen jókor, mert ahogy
a földre ugrott, elvált a két fa egymástól.
Elindult a kicsi nemes legény
egymagában, ment, mendegélt, míg egy
aranyerdőbe ért, de meg sem állott, míg az
erdőn át nem ment. Az erdő túlsó szélén volt
egy kis ház, abban lakott egy százesztendős
asszony, bement hozzá, köszönt illendőképpen:
- Adjon isten jó estét,
öreganyám!
- Adjon isten, fiam! Hát te mi
jóban jársz?
- Én a szépen zengő
pelikánmadarat keresem, ha megtalálnám.
Hallotta-e hírét, öreganyám?
- Hallani hallottam a hírét, de
sohasem láttam, pedig én is szeretném hallani
a hangját, mert azt mondják, hogy aki hallja,
megfiatalodik. Eredj, fiam, az anyámhoz, az
ott lakik az ezüsterdő mellett, az talán
többet tud róla.
Útbaigazítja az öregasszony a
kicsi nemes legényt, megy ez az ezüsterdőn túl
az öregasszony anyjához, kérdi ezt is,
hallotta-e hírét a pelikánmadárnak.
- Hallottam, fiam, s azt is
hallottam, hogy a templomban vagyon, de jobb,
ha visszafordulsz, mert éjjel-nappal
istrázsálják a barátok, s ha a világ minden
kincsét ígérnéd nekik, úgysem adnák neked.
Eredj különben az anyámhoz, az többet tud,
mint én.
Eligazítja a legényt a
rézerdőbe, annak a túlsó szélén lakott a
mindentudó öregasszony.
- Adjon isten jó napot,
öreganyám!
- Hozott isten, fiam. A
pelikánmadarat keresed, ugye?
- Azt, öreganyám, azt.
- Azt mondta a leányom, hogy
egy templomban van, ugye? Ott volt biz az a
mai szent napig, de onnét ma reggel, míg a
templomot seperték, elrepült, s meg sem
találják, míg hozzám nem jönnek tanácsért.
Azt mondta a legény:
- Lelkem, öreganyám, mutasson
nekem utat, mert az a pelikánmadár az én
országombéli királyé, akinek az egyik szeme
mindig sír a madár után.
- Tudom, fiam, tudom, én meg is
mutatom neked az utat, csak embere légy.
Hallgass ide. A pelikánmadár a vaserdőbe
repült. A vaserdőben van egy akkora fa, hogy a
felső ága az eget veri. Ennek az ágnak a
kettős ága, az ikre közé akadt a pelikánmadár,
ott vergődik, kínlódik, de hiába, nem tud
kiszabadulni. Ha volna olyan ember, aki még a
mai napon fel tudna mászni arra a fára,
kiszabadíthatná a madarat, de már azt nem
hiszem.
Haj, megszomorodott a legény, a
könnye is kicsordult. Gondolt ide, gondolt
oda, mit tudjon csinálni, merre facsarodjék.
De bezzeg felvidult egyszerre! Előveszi a
sípját, belefuvint a három lyukba, s hát csak
zúgni-búgni kezd a levegőég, nagy szél
kerekedik, s ím, abban a pillanatban elejbe
toppan a táltos csikó.
- Mi baj, édes gazdám?
Mondja a legény, hogy mi.
- Ülj a hátamra, fogódzkodj jól
a sörényembe. Ne nézz se jobbra, se balra,
csak felfelé. Mikor a fejem az eget éri,
hirtelen fogd meg azt a két ágat, húzd
kétfelé, s abban a minutában fogd meg a
madarat is, dugd a kebeledbe.
No, úgy is tett a legény, ahogy
a táltos csikó mondta. Felszállnak a
levegőégbe, hipp-hopp, be a vaserdőbe,
vaserdőben az égig érő fa mellett szállanak
feljebb, feljebb, mint a gondolat, s egyszerre
csak kopp! nagyot koppan a táltos csikó feje.
De a legény sem tátotta el a száját, egykettő,
kebelében volt a szépen zengő madár.
Mondta a táltos:
- Fogóddz belém jól, édes
gazdám, különben lefordulsz rólam!
No, jó, hogy ezt mondta, mert a
kicsi nemes legény szemét-száját eltátotta a
madár énekén.
S amerre elszállottak a
levegőben, lent a földön, aki öregember
hallotta az éneket, az mind megfiatalodott.
Olyan szép fiatal leány lett abból a három
öregasszonyból is, aki a kicsi nemes legényt
útbaigazította, hogy csupa csuda.
Egy hét, kettő nem telt bele,
hazaért a kicsi nemes legény, s amint ment
végig a városon, kiveszi kebeléből a
pelikánmadarat, biztatja:
- Énekelj, énekelj, szépen
zengő pelikánmadár!
De bezzeg, egyszerre kicsődült
az utcára minden ember, ki a király is, ahogy
a pelikán elkezdett énekelni, s hát - volt
öreg király, nincs öreg király, úgy
megfiatalodott, hogy testvére lehetett volna a
leányának.
Hiszen lett becsüje a kicsi
nemes legénynek. A király egyszeribe nekiadta
a fele országát, s fele országa mellé a
leányát.
Holnap legyen a szépen zengő
pelikánmadár a vendégetek.