Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy
király s annak egy szép kis fiacskája, akit
Dánielnek hívtak. A királynak egyszer háborúba
kellett menni, s a kicsi Dánielt az
udvarmester gondjára bízta, mert a királyné
nem élt, éppen azon az éjen halt meg, amikor
Dániel született. De, hogy szavamat össze ne
keverjem, csudálatos dolog történt akkor
éjjel, mert amely órában meghalt a királyné,
abban az órában döglött meg a legkedvesebb
paripája is, annak is árván maradt a
kiscsikaja.
A kicsi királyfi s a kiscsikó egyidősek
voltak, s a kicsi királyfi, amikor csak
lehetett, hátrament az istállóba, mindig a
csikót simogatta, ölelgette, s amikor senki
sem látta, siratta az ő maga s kedves
kiscsikajának árvaságát. De még akkor sírt
csak igazán, amikor az édesapja elment
háborúba, s apa nélkül, anya nélkül maradt a
rengeteg nagy palotában. Mert az udvarmester
gonosz lelkű ember volt, s mind azon járatta
az eszét, hogy elpusztítsa a kicsi királyfit.
Abban reménykedett, hogy hátha a király is
elesik a háborúban, s akkor majd megteteti
magát királynak. Arra határozta magát, hogy
egy kardot szúr a kicsi királyfi ágyába, de
úgy, hogy a hegye se lássék, éjjel majd a
kicsi királyfi belefekszik a kardba, s
bizonyosan elpusztul szörnyű halálnak
halálával.
A kicsi királyfi az alatt az idő alatt is, míg
az udvarmester a kardot az ő ágyacskájába
szúrta, kint volt az istállóban, ölelgette,
cirógatta a lovacskáját, s siratta a maga s
lovacskája árvaságát.
Amint így sírdogálnak, megszólal a lovacska, s
mondja Dánielnek:
- Ne sírj, édes kicsi gazdám, hanem eressz ki
engem az udvarba, hadd nyargaljak körül
háromszor, aztán ülj fel a hátamra, és menjünk
innét, amerre a szemünk lát, mert különben
elpusztít az udvarmester téged is, engem is.
A kicsi királyfi megfogadta a jó tanácsot,
kieresztette a csikót az udvarba, s az
körülnyargalta háromszor rettentő nagy
sebesen, aztán megállott Dániel előtt, s azt
mondta neki:
- Ülj fel a hátamra, kicsi gazdám!
Dániel felpattant a csikóra, s hopp! a csikó
keresztülugrott a palota kapuján, elvágtatott
hetedhét ország ellen.
Meg sem állott, amíg egy rengeteg nagy városba
nem ért, s ott azt mondta Dánielnek:
- No, édes kicsi gazdám, én most téged itt
hagylak. Fogadd meg, amit mondok, és akkor
ennek az országnak te leszel a királya. Azt
tanácsolom neked, hogy akárki akármit
kérdezzen tőled, csak azt válaszold: nem
tudom.
Elment a lovacska, egyedül maradt a kicsi
királyfi, járt-kelt a városban, s akárki
akármit kérdezett tőle, mindig csak azt
válaszolta: nem tudom.
Hírül vitték a királynak is, hogy van a
városban egy szép kis fiúcska, aki minden
kérdésre azt válaszolja: nem tudom.
A király egyszeribe megparancsolta, hogy
hozzák a fiút a palotába. Tüstént vitték
Dánielt a király elé, de hiába faggatta a
király is, hiába kérdezte: ki vagy s mi vagy,
hová való vagy, fiacskám - Dániel minden
kérdésre azt válaszolta: nem tudom.
Máskülönben megtetszett a királynak a fiú. A
főszakács mellé adta inasnak, s megparancsolta
mindenkinek, akiket illet, hogy ne merjék
bántani ezt a fiút, akármit csinál.
Telik-múlik az idő, s egy vasárnap az
udvarbéliek mind elmentek a templomba, csak
Dániel maradt otthon. A főszakács meghagyta
neki, hogy amíg a templomban lesz, rakjon
tüzet, s tegye fel a húst, hadd puhuljon.
Dániel tüzet gyújtott, föltette a húst, s
aztán hamut hintett rá. Jön haza a főszakács,
látja, hogy a hús csupa hamu, dúlt-fúlt
mérgében, de nem merte bántani a fiút, csak
kérdezte:
- Miért hintettél hamut a húsra, te
boldogtalan?
Felelte Dániel:
- Nem tudom.
Az udvarbéliek erre elnevezték Nemtudomkának.
Dániel, akarom mondani Nemtudomka, annyi
mindenféle kárt tett a konyhában még ezután,
hogy a főszakács már nem tudta tovább tűrni, s
panaszra ment a királyhoz. De a király nem
haragudott Dánielre, hanem hogy az ételeket
többször el ne ronthassa, a főkertész mellé
rendelte inasnak.
Következő vasárnap az udvarbéliek ismét mind
elmentek a templomba, csak Dániel maradt
otthon, s a kicsi királykisasszony, mert annak
erősen fájt a foga.
Amint Dániel a kertben fel s alá sétált,
honnét, honnét nem, elejébe toppan a
lovacskája, s megkérdezi:
- Hogy vagy, kicsi gazdám?
Mondta Dániel:
- Hál' istennek, jól, édes lovam.
- No, csak vigyázz magadra - mondta a csikó -,
meg ne feledkezzél magadról, mindenre azt
válaszold ezután is: nem tudom.
Egyben adott neki egy rézkantárt, s mondta,
hogyha valamire szüksége van, ezt csak
rázintsa meg. Azzal a lovacska eltűnt, mintha
a föld nyelte volna el.
Dánielnek most éppen nem volt semmire sem
szüksége, de kíváncsiságból megrázintotta a
kantárt, s abban a pillanatban egy rézszőrű
paripa ugrott elejibe, hozott magával egy rend
rézgúnyát is, azt Dániel hirtelen felhúzta,
aztán fölpattant a paripára, benyargalta a
kertet, összetapostatott, összerúgatott
mindent, de úgy, hogy egy szál virág nem sok,
annyi sem maradt a földben. Akkor a paripa
megrázkódott, Dániel leugrott róla, a
rézgúnyát rádobta a ló hátára, a ló kiugrott a
kertből, Dániel pedig hátraszaladt az
istállóba, ott elbújt a jászol alá, mert most
már csakugyan félt, hogy ha hazajönnek a
templomból, megtépázzák.
A kicsi királykisasszony mindent jól látott az
ablakból, de nem szólt semmit.
Jön haza a főkertész, látja a rettentő nagy
pusztulást, felfordítja az udvart, keresi
Dánielt, tűvé tesz mindent, aztán megtalálja a
jászol alatt, kihúzza onnét, s meg akarja
ütni, de a kicsi királykisasszony lekiáltott
az ablakból.
- Kertész bácsi, ne bántsa azt a fiút, mert az
nem oka semminek.
Úgy-ahogy, visszaültették a virágokat. A
királynak jelentést tettek, de a király is azt
mondta:
- Ne bántsák szegény fiút, nem tehet arról,
hogy olyan boldogtalan.
Következő vasárnap megint elmentek a templomba
mind, csak Dániel maradt otthon, meg a kicsi
királykisasszony. Most ugyan nem volt semmi
baja, de betegnek tettette magát, mert
gondolta, hogy ismét lát valami csudálatos
dolgot.
Hát csakugyan történt is.
Dániel megrázta a kantárját, s abban a
pillanatban elejébe toppant egy ezüstszőrű
paripa, s ez már ezüstgúnyát hozott magával.
Hirtelen felrántotta magára Dániel az
ezüstgúnyát, fölpattant a lóra, s úgy
összerúgta a virágos kertet, hogy nem maradt
épen egy szál virág, aztán eltűnt a paripa,
Dániel pedig elbújt a kocsiszínbe.
A kicsi királykisasszony most is mindent jól
látott, de nem szólt semmit. Jönnek haza az
udvarbéliek, jön a főkertész, látja a szörnyű
pusztítást, ordít torkaszakadtából:
- Hol vagy, Nemtudomka? Gyere elő, te
akasztófáravaló!
De bezzeg nem jött Dániel, úgy kellett
előhúzni a kocsiszínből, hanem mikor ütni
akarta a főkertész, a kicsi királykisasszony
lekiáltott az ablakból:
- Kertész bácsi, ne bántsa Nemtudomkát, nem
oka az semminek!
Harmadik vasárnap éppen ugyanez történt, csak
most aranyszőrű paripával rúgatta szét a
kertet. Na, még egyéb is történt. Mikor a
kertet széjjelrúgatta, odaugrott az ablak alá,
megölelte a kicsi királykisasszonyt, s
megcsókolta.
Volt a királynak még két leánya, idősebbek a
kicsi királykisasszonynál.
Azt mondja egyszer a király:
- Na, édes leányaim, most már elég nagyok
vagytok mind a hárman, férjhez is mehetnétek.
Még aznap ki is hirdette ország-világszerte,
hogy jöjjenek az udvarba mindenféle hercegek s
királyfik, hadd válasszon közülük a három
leánya.
Nem kellett nagy hívás, jöttek a világ minden
tájékáról, annyian jöttek, hogy belepték az
udvart. A két idősebb királykisasszony első
nap választott magának férjet, de a kicsi
királykisasszonynak egy sem tetszett.
- Jól van - mondta a király -, ha neked nem
tetszenek hercegek, királyfik, jöjjön ide
minden legény, akinek kedve van, s válassz
azok közül magadnak szíved szerint valót.
Jöttek az udvarba gazdag s szegény legények
mindenféle rendből, de a kicsi
királykisasszony ezek közül sem választott,
egy legényen sem akadott meg a szeme.
Előhívatta a király az udvarbéli cselédeket
is, csak éppen Dániel nem volt köztük, de a
királykisasszony rájuk se nézett.
- Van-e még valaki az udvaromban? - kiáltott a
király nagy haraggal.
Mondták, hogy nincs itt senki más, csak az a
félkegyelmű Nemtudomka.
- Hát hívjátok elő!
Egyszeribe előhívták Dánielt, s hát amint
eléjött, nevetősre változott a kicsi
királykisasszony arca, ragyogott a szeme, mint
két fényes csillag, s mondta nagy örömmel:
- Ezt választottam uramnak, édesapám!
Ámult-bámult minden ember, a király pedig
erősen szégyellette a dolgot. De ha már szavát
adta, meg is tartotta, s még aznap
összeeskettette a kicsi királykisasszonyt
Dániellel.
Egyszerre tartották meg a három lakodalmat, de
Dániel került-fordult egyet a palotában, s
egyszerre csak eltűnt a lakodalmas népek
közül. Lement az udvarba, s ott járt-kelt
egymagában. Hiába hívták vissza, hogy menjen
föl a palotába, s ha már így van, ahogy van,
táncoljon egyet a menyasszonyával. Ő most is
csak minden szóra azt válaszolta:
- Nem tudom.
Na, eltelik, elmúlik a lakodalom. Dánielnek a
palotával szemben építettek egy deszkaházat,
ott kellett hogy lakjék a feleségével. Még
ebédre meg vacsorára is csak nagy ritkán
hívták föl a palotába, mert a király erősen
szégyellette ezt az atyafiságot.
Így telt-múlt az idő. Egyszer a király két
idősebb veje vadászni megy, s hívják Dánielt
is.
- Na, Nemtudomka sógor, gyere velünk vadászni.
Azt mondta Dániel:
- Nem tudom.
De alighogy elmentek a sógorai, megrázintotta
a kantárját, elejébe toppant a rézszőrű
paripa, s úgy elvágtatott rajta az erdőbe,
hogy mire a sógorai odaértek, ő már jött is
visszafelé.
Találkozik a sógoraival, hanem azok nem
ismerték meg, s szóba állottak vele. Azt
hitték, hogy valamelyik külországbeli
királyfi. Hívták, hogy forduljon meg, és
menjen velük vadászni.
- Nem megyek - mondta Dániel -, mert éppen
vadászatról jövök. - S hát csakugyan ott
lógott a nyeregkápáján egy arany vadkacsa.
Na hiszen, mindjárt közrefogták a sógorai,
hogy adja nekik azt a vadkacsát.
- Én szívesen - mondta Dániel -, ha ti meg
nekem adjátok a mátkagyűrűtöket.
Azt gondolták a sógorai: miért ne adnák, gyűrű
helyett majd más gyűrűt csináltatnak.
Odaadták a gyűrűt a vadkacsáért, aztán
visszafordultak, de elébb megkérdezték
Dánielt, ki s mi légyen ő.
Azt mondta Dániel:
- Én a deszkavári királyfi vagyok.
Azzal elváltak egymástól, de Dániel elejbük
került, s mire a sógorai hazaérkeztek, ő már
ott álldogált a deszkaháza előtt a rendes
gúnyájában.
Megérkeznek a sógorok is, s rászólnak nagy
hetykén Dánielre:
- No, Nemtudomka, miért nem jöttél velünk?
Látod-e, mit lőttünk?
Felelt Dániel:
- Nem tudom.
- De mi tudjuk, te bolond, ha te nem tudod -
kacagtak a sógorok, s aztán fölmentek a
palotába, és eldicsekedtek az apósuknak, hogy
milyen szép arany vadkacsát lőttek.
Másnap megint elmentek vadászni, s hívták
Dánielt, de ő most is visszamaradt.
Hanem ahogy elmentek hazulról, megrázta a
kantárt, s most az ezüstszőrű paripa toppant
elejébe, s hozott Dánielnek ragyogó
ezüstgúnyát.
Mire a sógorok az erdőbe értek, ő már
visszatérőben volt, és egy aranyszarvas lógott
a nyeregkápáján.
Közrefogták ismét a sógorai, hogy adja nekik
azt az aranyszarvast, de ő azt mondta:
- Nektek adom, ha megengeditek, hogy az
aranygyűrűmet a homlokotokra süssem.
A sógorok ezt sem bánták, csak
eldicsekedhessenek otthon az aranyszarvassal.
Gondolták, szépen lefésülik hajukat a
homlokukra, soha senki meg nem tudja, hogy
milyen nagy gyalázat érte őket.
Dániel most is hamarább ért haza, s a
deszkaház előtt várta sógorait, akik nagy
hetykén mondták:
- Na, Nemtudomka, miért nem jöttél velünk,
látod-e, most megint mit lőttünk!
- Nem tudom - mondta Dániel.
- Bezzeg, hogy nem tudod - mondták a sógorok
-, mert bolond vagy, nincsen eszed, s ami volt
is, mind elveszett.
Hej, volt nagy öröm a palotában. Csaptak nagy
vacsorát. Csak úgy ragyogott a szeme az öreg
királynak. Örvendett a szíve, hogy ilyen derék
két veje van, de sajgott is egy kicsit, a
harmadik veje miatt. Hej, haj, ha az is ilyen
derék, ügyes ember volna!
Harmadnap reggel ismét vadászni mentek a
sógorok. Hívták harmadszor is Dánielt, de ő
csak azt mondta:
- Nem tudom.
- No, ha nem tudod, hát maradj - csúfolódtak
vele a sógorok, s elvágtattak, mint a sebes
szél.
De Dániel is megrázintotta a kantárt, jött az
aranyszőrű paripa az aranygúnyával, s
elvágtatott ő is a sebes szélnél sebesebben,
még a gondolatnál is sebesebben, s mire a
sógorok az erdőbe értek, ő már jött is
visszafelé, s hozott a nyeregkápáján egy
aranytúzokot.
Már messziről meglátták a sógorai, s mondta az
egyik:
- Nézd a deszkavári királyfit, most már
aranyszőrű paripán jár. - Közrefogták,
hízelkedtek neki, hogy adja nekik az
aranytúzokot is.
- Jól van - mondta Dániel -, nektek adom
szívesen, ha megengeditek, hogy a hátatokra
akasztófát süssek.
Egy kicsit húzódoztak a sógorok, de gondolták,
csak nem halnak bele, s azt már aztán
csakugyan emberi szem meg nem látja, hogy
akasztófa van sütve a hátukra. Szépen
lefeküdtek a földre, hátukra süttették az
akasztófát, s mintha semmi sem történt volna,
hazanyargaltak az aranytúzokkal.
Dániel már ott állott a deszkaház előtt, várta
az ő híres vadász sógorait. Jöttek is azok
mindjárt. Táncoltatták a lovukat nagy
kényesen, s kérdezték Dánieltől csúfondáros
hangon:
- No, te vitéz Nemtudomka, ma sem jöttél
velünk. Ugye, most sem tudod, mit lőttünk?
- Nem tudom - mondta Dániel.
Volt nagy vigasság fent a palotában. Dániel
pedig üldögélt a feleségével a deszkaházban
nagy szomorúságban. Mennyit sírt a felesége,
mennyit könyörgött neki, hogy beszéljen már
valamit, mert ő bizonyosan tudja, hogy többet
is tud annál a két szónál.
De Dániel csak a kicsi lovára gondolt, s
ámbátor fájt a szíve erősen, minden szóra azt
mondta:
- Nem tudom.
Hát - amint mondtam - nagy volt a vigasság a
palotában, s volt a fiatal pár nagy
szomorúságban. Hanem amint üldögélnek, látja
Dániel, hogy az ő kicsi lovának az árnyéka
végiglibben a falon. Kiszalad az udvarra, s
hát csakugyan ott volt az udvaron az ő kedves
lovacskája.
- Jó estét, kicsi gazdám - köszönt a lovacska
-, jól megtartottad eddig a próbát, csak
tartsd meg ezután is, s ne félj, megsegít az
isten.
- Hát otthon mi újság? - kérdezte Dániel.
- Hej, nagy a szomorúság otthon, édes kicsi
gazdám. Az édesapád háborúba veszett, s a
gonosz lelkű udvarmester elfoglalta az
országot, ő most a király. De nem elég neki
egy ország. El akarja még foglalni a te apósod
országát is. Itt lesz holnap rettentő nagy
sereggel. De te ne búsulj ezen, kicsi gazdám,
mert csak ezután ragyog fel a te fényes napod.
Nesze, adok neked három tarisznyát. Az
egyikből annyi katona jön ki, amennyit csak
kívánsz. A másikból annyi puskapor s golyóbis,
amennyi csak kell. A harmadikból annyi étel s
ital, hogy elég lesz három ország katonájának.
Ez órától fogva melletted maradok, s holnap
együtt megyünk háborúba.
Haj, volt reggel szörnyű ijedelem a palotában!
Megjött az üzenet az udvarmesterből lett
királytól, hogy jön nagy sereggel, s ha szépen
átal nem adják neki az országot, nem hagy élő
lelket.
Felkészülődött az öreg király s két idősebb
veje. Dánielnek nem is szóltak semmit, úgy
mentek a háborúba. De hiszen ha elmentek,
vissza is jöttek estére, s még áldott
szerencse, hogy élve jöttek vissza.
Hírmondónak is alig maradt a seregből.
Nagy volt a szomorúság a palotában,
sírtak-ríttak az asszonynépek, de legfőképpen
a Dániel felesége.
- Istenem, istenem, mi lesz árva fejünkkel, ha
kikergetnek az országból!
Ekkor Dániel megfogta a felesége kezét, s
intett neki, hogy vezesse az édesapjához.
Fölmentek a palotába, leültek ők is
vacsorázni, s Dánielnek nagy erős kedve
kerekedett. Bezzeg megharagudtak mind, hogy
ennek a boldogtalannak éppen most fakadt olyan
virágos kedve, amikor mindenki szomorkodik. De
Dániel csak tovább mutatta nagy jókedvét,
hadonászott, verte a mellét, fenyegetőzött,
mintha azt mondta volna: - Hej, ilyen-olyan
teremtette, majd széjjelverem én az
ellenséget, hogy hírmondónak sem marad belőle!
Hát jól van, reggel, hogy ismét indultak a
háborúba, bekiáltottak a sógorok Dánielhez:
- No, Nemtudomka sógor, tegnap ugyancsak
vitézkedtél, gyere velünk a háborúba!
De Dániel arca olyan szomorú volt most, mint a
háromnapos esős idő, megrázta a fejét nagy
búsan, s azt mondta:
- Nem tudom.
Elmentek a sógorok nagy bosszúsággal, de abban
a szempillantásban Dániel elé toppant a
lovacskája, s azt mondta neki:
- Na, édes kicsi gazdám, kiállottad a próbát
becsülettel. Beszélhetsz ezután szíved
szerint, amennyit akarsz.
No, ez volt az öröm. Szaladt a feleségéhez.
Megölelte, megcsókolta s mondta:
- Lelkem, édes feleségem, ne búsulj, szabad
beszélnem ezután!
Aztán mindjárt el is búcsúzott a feleségétől.
Nyakába vette a három tarisznyát, felpattant a
kicsi lovára, kivágtatott a városból, s ott a
város végén elővette az első tarisznyát,
kifordította, s hát uram, teremtőm, annyi
katona omlott ki belőle, hogy a föld
megremegett alattuk, s az ég elfeketedett.
Ahogy éppen indult rettentő nagy seregével,
szaladott szembe vele az apósa, szaladtak a
sógorai, utánuk néhány katona, s kergette
cudarul szegényeket az ellenség. De még csak
most ijedt meg igazán az öreg király! Azt
hitte, hogy elöl is, hátul is ellenség. No, a
nagy ijedtsége szertelen nagy örömre
változott. Elébe ugratott Dániel, s
jelentette:
- Felséges királyom, én a deszkavári királyfi
vagyok, ne félj, mert én a segítségedre
jöttem.
Azzal neki az ellenségnek, s egy óra sem telt
bele, még hírmondónak sem maradott belőle,
miszlikbe vágták az udvarmesterből lett
királyt is.
Mikor aztán vége volt a háborúnak, Dániel a
kardjával keresztülszúrta a csizmáját,
lehajolt a földre, onnét vérrel megtöltötte a
csizmáját, mert volt ott annyi vér, hogy
folyt, mint a patak, azzal visszament az
apósához, s jelentette:
- Felséges királyom, levágtuk az ellenséget
egy szálig.
Örvendett az öreg király, de meg is ijedett
mindjárt, mert észrevette, hogy a deszkavári
királyfi csizmájából folyik a vér. Hívatták
mindjárt a doktorokat, hogy kössék be a vitéz
deszkavári királyfi sebét, de Dániel azt
mondta:
- Nem kell nekem doktor, felséges királyom,
csak hasítson az ingéből egy darabot, azzal
bekötöm, s tudom, hogy meggyógyul.
Hiszen az öreg király odaadta volna szívesen
az egész ingét, hogyne adta volna! Aztán
hívta, könyörögve, rimánkodva hívta, menjen
vele az udvarába, maradjon ott, fiának
fogadja, ráhagyja a királyságát, de Dániel
megköszönte szépen, azt mondta: nem kíván ő
semmit ezért a kevés segítségért, s úgy eltűnt
a seregével, mintha a föld nyelte volna el.
Hanem mikor az apósáék hazaértek, otthon volt
már ő is, várta őket a régi rossz gúnyájában.
De a feleségének erősen lelkére kötötte, hogy
ne szóljon semmit, csak hagyjon mindent a maga
mentire.
Aközben megjött az öreg király a két vejével s
a megmaradt kicsi seregével, s volt
dínomdánom, de milyen! Fölment Dániel is a
feleségével, de bezzeg bosszantották a
sógorai.
- No, te gyáva lélek, nem mertél eljönni a
háborúba, pedig hogy vitézkedtél tegnap este!
Dániel most sem mondott egyebet: nem tudom. De
aztán csak eltűnt a palotából. Kiment az
udvarra, ott a tarisznyát kifordította, s tele
lett az udvar huszárral, bakával, mindenféle
katonával. Ő maga felöltözött csillogó-villogó
ruhába, felült kicsi lovára, s úgy állott a
palota elébe.
A felesége, mintha semmiről sem tudna semmit,
kinéz az ablakon, összecsapja a két kezét:
- Jaj, nézzenek ide, tele van az udvar
ellenséggel!
Hej, lett nagy ijedtség a palotában! Mit
csináljanak, merre forduljanak?
Azt mondta Dániel felesége:
- Küldje le, édesapám, az udvarmestert,
kérdezze meg az szép szóval, hogy mit akarnak,
hátha nem is ellenség.
Lemegy az udvarmester, de reszketett az ina,
mint a miskolci kocsonya, s kérdi Dánielt,
hogy ellenség vagy jóbarát légyen-e.
Azt mondja Dániel:
- Azt én neked meg nem mondom, jöjjön le a
király, majd megmondom neki.
Fölmegy az udvarmester, s jelenti a királynak,
hogy mi választ kapott. Mit volt, mit nem
tenni, le kellett hogy menjen, s hát ahogy
lement, leszállott Dániel a lovacskájáról,
letérdepelt az öreg király előtt; s azt
mondta:
- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe
ajánlom, nézz meg jól, ismersz-e?
- Hogyne ismernélek - mondta a király -, te
vagy az a vitéz deszkavári királyfi, aki az
ellenségtől megszabadítottad az országomat. -
Azzal megfogta Dániel kezét, s vitte föl a
palotába. Ott éppen arról beszéltek:
- Hej, ha megint eljönne a deszkavári
királyfi, nem kellene félnünk!
No, ha csak ez kellett, itt volt a deszkavári
királyfi. De csak akkor volt még nagy
álmélkodás, amikor a kicsi királykisasszony
elébe szaladt, a nyakába borult, s mondta nagy
fennszóval:
- Édes uram, lelkem uram, drága Nemtudomkám!
Megrökönyödtek erre a sógorok, mert
megismerték, hogy ez a vitéz volt az, akinek a
gyűrűjüket adták, akinek engedték, hogy gyűrűt
süssön a homlokukra s akasztófát a hátukra.
Nem akarták hinni, hogy ez a vitéz legyen
Nemtudomka.
- No, ha nem hiszitek - mondta Dániel -,
mindjárt bebizonyítom.
Elővette a két gyűrűt.
- Kié ez a két gyűrű?
- Ez a miénk - mondták szégyenkezve a sógorok.
- Hát most mutassátok meg, hogy miféle jegy
van a homlokotokon.
Meg kellett hogy mutassák, ott volt a gyűrűnek
a helye.
- Hiszitek-e most, hogy én vagyok Nemtudomka?
Hogyha tagadnátok, megbizonyítom a hátatokkal.
Hiszen semhogy ez a gyalázat is érje, inkább
elhitték, hogy ez a dali szép vitéz
Nemtudomka, akit ők annyit csúfoltak.
Az öreg király nem kívánta, hogy előmutassa az
inget, anélkül is egyszeribe átadta neki az
egész királyságot, s ez órától fogvást két
országa volt Dánielnek: hol az apósa, hol az
apja országában lakott.
Még ma is él, ha meg nem halt.