A TALLÉROS KALAP
Három diákról meg egy
parasztemberről mondok mesét. A diákok nagy szakállas legények voltak már
mind a hárman, s egyszer mit gondoltak, mit nem, elindultak országot,
világot látni, szerencsét próbálni. Amint mennek, mendegélnek, egy faluba
érnek, szembe jő velük egy parasztember. Az egyik diák nagy hetykén
megszólítja:
- Hány hét a világ, bácsi?
- Mával is kevesebb, uram -
mondotta a paraszt, s tisztességtudással megemelintette a kalapját.
- Hát a jó erkölcs hol terem? -
kérdi a diák.
- Megterem a virág a gazban is.
- No, ez ügyes felelet volt -
mondja a diák. - Még egyet kérdek kendtől. Mi van a paraszt kalapja alatt?
- Jöjjenek be az urak a kocsmába,
ott majd megmondom.
A diákok összenéznek, egy rézgaras
sem volt a zsebükben, de azért bementek. Hanem a paraszt előrement, s
megsúgta a kocsmárosnak, hogy csak mérje a bort, ameddig öt forint árát
kimér.
Letelepednek az asztal mellé, a
kocsmáros hordja a bort, isznak, jókedvük kerekedik. Hanem mikor öt forint
árát megittak, a kocsmáros nem hozott több bort, azt mondta:
- Most már fizessenek az urak!
Az ám, fizettek volna, ha lett
volna miből. Kotorásztak a zsebükben, kifordították, befordították:
fordíthatták, egy krajcár nem sok, annyi sem fordult ki.
- Hát majd megfizet ez a kalap -
mondja a paraszt.
Azzal lekapja fejéről a kalapot,
megrázintja, s egy fényes tallér esett ki belőle.
- No, látják az urak, ez van a
paraszt kalapja alatt.
Tyű, nagyot néztek a diákok,
szerették volna megszerezni a kalapot. Milyen nagy urak lennének, ha övék
lenne az a kalap. Csak megrázintanák, s hullana ki belőle a csengő tallér.
Közrefogják a parasztot, adja el
nekik a kalapot, amit kér, azt kér, a föld alól is előteremtik az árát.
- Jól van - mondja a paraszt -, én
már úgyis öregember vagyok, ötszáz forint elég halálom napjáig, ennyiért az
uraknak adom.
Elmennek a diákok a földesúrhoz,
kérnek írásra ötszáz forint, az uraság - mit gondolt, mit nem - adott is, s
a parasztnak lefizették a pénzt. Továbbmentek nagy örömmel a diákok, s ahogy
az első faluba értek, betértek a kocsmába, rendeltek ételt, italt, ettek,
ittak, vígan voltak.
- Bort ide, kocsmáros, bort!
Mikor aztán fizetésre került a sor,
megrázintották a kalapot, de csak egy tallér hullott ki a kalapból, pedig
ötre volt szükség.
Hát most mit csináljanak? Nem
tudtak fizetni, ott maradtak a kocsmárosnál, míg ledolgozzák az adósságot.
Mikor aztán a kocsmárostól megszabadultak, indultak egyenest abba a faluba,
ahol a parasztembertől a kalapot vették. Mennek, mendegélnek, egy nagy
erdőbe érnek, s hát éppen ott dolgozott a paraszt. Ez már jó messziről
meglátta a diákokat, s mi jutott eszébe, mi nem, egy fűrész volt nála, s
azzal nagy hirtelen egy nagy tölgyfát elkezdett fűrészelni.
Aztán elkezdett kiabálni:
- Hamar ide, hamar, segítsenek,
mert reám dől ez a fa! - s a vállát jó erősen a fának vetette, mintha
csakugyan tartaná, nehogy ledőljön.
Odaszaladnak a diákok, s mondja a
paraszt:
- No, az isten hozta az urakat ide,
mert úgy tudják meg, hogy e fa alatt kincs van. Hogy könnyebben kiáshassam,
előbb le akartam fűrészelni, de mélyebben találtam befűrészelni, s ha
elállok innét, reám dől a fa. Álljanak ide az urak, tartsák a fát. Majd
kötelet hozok ki a faluból, felmászok a fára, a fa felső ágára rákötöm a
kötelet, s annál fogvást nyugot felé döntöm, mert hát a kincs kelet felé
van.
A diákok meg sem ismerték a
parasztot, mert jóformán meg sem nézték, nekidőltek a fának, a paraszt meg
szaladott be a faluba kötélért.
Az ám, kötélért? Esze ágában sem
volt, hogy kötelet hozzon. A szegény diákok vártak ebédig, vártak uzsonnáig,
vártak vacsoráig, majd megszakadtak, úgy kínlódtak, nehogy a fa rájuk essen.
Hát nem várhattak ítéletnapjáig,
nagy hirtelen elugrottak a fa mellől, s íme, a fa ott állott szépen, bizony
nem dőlt el.
- Fiúk - mondja az egyik diák -,
nekem úgy tetszik, hogy megint megcsúfoltak, mégpedig az a paraszt csúfolt
meg, akitől a talléros kalapot kaptuk. Gyerünk csak be a faluba, majd így
meg úgy, megemlegeti a paraszt, hogy diákokat csúfolt meg.
Eközben a paraszt nem találta
otthon a helyét, ide bújt, oda bújt, aztán kerestette magát a feleségével,
vajon megtalálja-e. De akárhová bújt, a felesége mindenütt megtalálta.
Azt mondja az asszony:
- Hallja-e, ne bujkáljon kend,
jobb, ha úgy tesz, mintha meghalt volna. Feküdjék le szépen, én szemfedővel
beborítom, akkor aztán jöhetnek a diákok, holt emberrel semmit sem
csinálhatnak.
- Ez igaz, feleség - mondja a
paraszt.
Mindjárt el is készítik a
nyújtópadot, a paraszt ráfekszik, s a felesége siratni kezdi keservesen:
- Jaj, lelkem uram, jámbor uram,
mért haltál meg, mért haltál meg!
Éppen abban a pillanatban jönnek a
diákok, kérdik az asszonyt:
- Hát kend miért sír, néne?
- Jaj, hogyne sírnék, lelkem uraim,
nem látják-e, nyújtópadon fekszik az uram. Egyedül maradtam ezen a világon,
szomorú özvegységben.
- Egyet se sirassa kend - mondja az
öregebb diák -, nagy huncut volt, az isten nyugtassa.
Hanem hogy, hogy nem, volt az ajtó
sarkában egy pálca, s az öregebb diák nem állhatta meg, hogy egy kicsit rá
ne legyintsen a paraszt hasára.
- Nesze, huncut, vidd el ezt
útravalónak.
Felugrik a paraszt, letérdel a
diákok előtt, s mondja nagy hálálkodással:
- Ó, hogy az isten áldja meg
kigyelmeteket, nagy jó uraim! No lám, most már csakugyan hiszem, hogy ennek
a pálcának csodaereje van. Csak hallgassanak ide. Tegnap, amint a kertek
alatt mentem, látom, hogy egy döglött kutya hever ottan. Egy kicsit
meglegyintem a pálcámmal, s a döglött kutya abban a pillanatban felugrik,
elszalad. Hm, gondoltam magamban, talán nem is volt ez döglött kutya. Megyek
az udvarba, a földesúrhoz, s hát éppen akkor döglött meg a legszebb
paripája. Ezt is meglegyintem, s mit gondolnak az urak, mi történt?
Felugrott a paripa, körültáncolt az udvaron, kutya baja sem volt. No már
most látom, hogy csakugyan csodaereje van a botomnak. Feleség, amennyi kincs
van a háznál, mind add a diák uraknak, nekem már nem kell. Megélek én ebből
az egy szál botból. Ahol valami nagy úr meghal, megyek oda, s ezzel a bottal
feltámasztom, majd lesz pénz.
- Nem oda Buda! - mondották a
diákok. - Nem kell a pénz, visszük a botodat.
Könyörgött a paraszt:
- Ne vigyék el, drága jó uraim, van
itt pénz elég (pedig dehogy volt), adok, amennyit elbírnak, csak a botomat
hagyják meg.
- Nem, nem - mondották a diákok -,
kétszer megcsúfoltál, harmadszor nem csúfolsz meg, visszük a botot.
El is vitték. A paraszt nagyot
kacagott, mikor a diákok elmentek. Hiszen csak vigyétek!
Mennek a diákok hegyeken, völgyeken
által, erdőn, mezőn keresztül, s beérnek egyszer egy rengeteg nagy városba.
Amint bemennek a város kapuján, éppen akkor jött kifelé egy hatlovas
halottaskocsi, utána tenger gyászoló nép. Kérdik a diákok, kit temetnek.
Mondják az emberek:
- A grófkisasszonyt. Ahol ül ni a
hintóban az édesanyja meg a mátkája, egy herceg.
A diákoknak sem kellett több,
mentek az öreg grófnéhoz, s mondták, hogy csak nyittassa fel a koporsót, ők
feltámasztják a grófkisasszonyt.
Hát az öreg grófné hogyne nyittatta
volna fel! Ígért a diákoknak tenger sok kincset, annyit, hogy egész
életükben urak lehetnek, csak támasszák fel a leányát. Felnyitják a koporsó
fedelét, az öregebb diák a bottal meglegyinti a grófkisasszony torkát, s
halljatok csodát, a grófkisasszony mindjárt felült a koporsóban.
Hej, volt nagy öröm. Temetés
helyett nagy lakodalom. Megvendégelték a diákokat is, ehettek, ihattak,
amennyi csak beléjük fért, s kaptak hárman három szekér aranyat. Mentek
vissza a faluba, kifizették a földesúrnak az ötszáz forintot, aztán mentek a
paraszthoz: annak is adtak egy zsák aranyat. Hanem több szerencsét nem
próbáltak a bottal, mert mégis megtudták, hogy nincs annak csodaereje.
Szépen visszamentek a kollégiumba, végigtanulták az iskolákat.
Így volt, vége volt, igaz volt.
|