Szomorúan kullogott a farkas az erdőben, fülét-farkát leeresztette, s mind csak
a földet nézte. Észre sem vette, hogy szembejön a medve, csak akkor nézett fel
ijedten, mikor a medve köszöntötte:
- Jó
reggelt, farkas koma.
-
Adjon isten, medve koma - fogadta búsan a farkas.
- Hát
neked mi bajod? Olyan szomorú vagy, mint a háromnapos esős idő!
-
Hagyd el, medve koma, ne is kérdezd! Nem látod: fejem, nyakam, oldalam csupa
vér?
- Az
ám, farkas koma! Talán bizony verekedtél valamelyik atyádfiával?
-
Dehogy azzal, dehogy azzal. Az emberrel akadtam össze, de meg is jártam. Cudarul
megtépázott.
A
medve nagyot kacagott.
-
Szégyelld magad, farkas koma! Hát még az ember is valami? Na, nekem a fél
fogamra sem volna elég.
- Ne
bízd el magadat, medve koma - mondta a farkas. - Bizony mondom neked, hogy az
ember a legerősebb "állat" a világon. Én tudom, mert én próbáltam.
-
Hogyhogy?
- Hát
úgy, hogy bementem a faluba, hátha akad egy kis báránypecsenye. Az ám, csakhogy
a kutya észrevett, s ámbátor atyafiságban volnánk, elárult a gazdájának, az
embernek. Az ugatásra kijött a gazda, s valami fokossal vagy mivel úgy
eldöngetett, hogy alig tudtam elvánszorogni.
- Már
én mégiscsak azt mondom - erősködött a medve -, hogy fél fogamra sem elég az
ember.
- Én
meg azt mondom, hogy az ember a legerősebb állat.
-
Szeretném látni!
- Azt
ugyan megláthatod.
Erre a
medve kitépett egy bokrot, s miszlikbe tépte-szaggatta.
-
Nézd, farkas koma, így tépném össze az embert.
-
Meghiszem azt, komám, csakhogy az ember nem hagyja magát, mint a bokor.
-
Hiszen ne hagyja, úgyis összeszaggatom.
- Nem
hiszem, komám.
-
Nem-e? Fogadjunk!
- Itt
a lábam, nem disznóláb!
- Itt
a talpam, ez sem disznóláb!
Fogadtak egy nyúlba, s azzal meghúzódtak egy bokor mögé, úgy várták, hogy jön-e
arrafelé ember.
Amint
ott vártak, várakoztak, leskelődtek, arra jött egy gyermek. Kérdi a medve:
-
Ember-e ez, farkas koma?
- Nem.
- Hát
mi?
- Ez
még csak lesz ember.
Tovább
vártak, várakoztak, leskelődtek, s ím, arra jött egy öreg koldus.
- Hát
ez ember-e?
- Nem.
- Mi
hát, ha nem ember?
- Ez
csak volt ember - mondta a farkas.
Tovább
vártak, várakoztak, leskelődtek, s arra jött egy asszony.
- Hát
ez ember-e?
- Ez
sem ember. Ez csak asszony.
Tovább
vártak, várakoztak, leskelődtek, s ím, egyszerre csak jön egy huszár a lován.
- Hát
ez mi? Ez csak ember?
- Ez
már ember! - mondotta a farkas.
A
medvének sem kellett több, kiugrott a bokor mögül, s útját állotta a huszárnak.
-
Ejnye, aki áldója van! - rikkantott a huszár. - Félre az utamból! Király
katonája vagyok!
A
medvének ugyan mondhatta, nem állott az félre. Bizony, ha nem állott, a huszár
előrántotta a kétcsövű pisztolyát a nyeregkápájából, s piff-puff! kétszer a
medvére lőtt. Találta is mind a kétszer, de ez a medvének csak annyi volt,
mintha vackorral dobták volna meg: meg sem mozdult a helyéről, csak egy kicsit
megrázta a bundáját.
-
Hiszen megállj - rikkantott a huszár -, mindjárt megberetvállak én!
Azzal
kihúzta a kardját, s vágta-szabta, beretválta a medvét, amerről találta, jó éles
kardjával.
A
medvének ez éppen elég volt, szörnyű bőgéssel-ordítással megfutamodott, nem
nézett árkot-bokrot, futott az erdőn át, mintha szemét vették volna, s meg sem
állott, míg a barlangjába nem ért.
Sok-sok idő telt el, míg megint talpra állott, s kimozdult a barlangjából. Amint
ment, mendegélt, hát először is kivel találkozik? Bezzeg, hogy a farkassal.
- No,
komám - mondotta a farkas -, megnyertem a fogadást!
-
Megnyerted, koma, meg; ne félj, amint erőre kapok, megadom a nyulat.
- No,
ugye, hogy az ember a legerősebb állat?
-
Igazad van, farkas koma, az ember a legerősebb állat. Azt már csakugyan nem
hittem volna, hogy csúffá tegyen. Az igaz, hogy furcsa állat az ember. Mire
észrevettem volna magamat, kétszer a szemem közé köpött. No, hiszen ettől még
nem ijedtem meg, de mikor kirántotta azt a fényes nyelvét, s azzal elkezdett
nyalogatni - már ennek fele sem volt tréfa. Szégyen a futás, de hasznos,
elszaladtam biz én!