Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is
túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer
egy szegény ember s annak három fia. De olyan
szegény volt ez az ember, mint a templom
egere. Mikor ettek, mikor nem. Azt mondja
egyszer a szegény ember a legidősebb fiának:
- Eredj, fiam, az erdőbe, s vágj fát, majd
talán megáld valaki.
Elmegy a legény az erdőbe, vágja a fát, hogy
csak úgy csurgott róla a verejték. Amint ott
kínlódik, izzad, odamegy egy ősz öregember, s
mondja neki:
- Hát te mit kínlódsz, fiam?
- Én bizony fát vágok, öregapám, talán megáld
valaki.
Mondja az öregember:
- Hagyd azt a favágást, fiam, eredj haza, van
az apádnak egy szántóföldje, azon a
szántóföldön egy diófa, a diófa alatt egy
lyuk, nézzetek bele, majd találtok ott
valamit.
Hazamegy a legény, mondja az apjának, hogy mit
hallott az ősz öregembertől, mennek mindjárt a
szántóföldre, s hát csakugyan a diófa alatt
van egy nagy lyuk. Bekukucskálnak, s látják,
hogy odalent egy nagy kamara van, s az a
kamara tele van liszttel, szalonnával s
mindenféle jó elemózsiával. Ott mindjárt
fölszednek, amit felszedhetnek, viszik haza, s
nagy vendégséget csapnak. Mondja másnap a
szegény ember a középső fiának:
- Eredj, fiam, te is az erdőbe, hátha téged is
megáld valaki.
Kimegy a középső legény is, vágja, rója a fát,
s hát jön az ősz öregember, megszólítja a
fiút:
- Ugyan mit kínlódol, fiam? Eredj csak haza,
van az apádnak egy szántóföldje, a
szántóföldjén egy akácfa, az akácfa alatt egy
nagy pince, tele van az boroshordókkal.
Hazamegy a legény, mondja az apjának, hogy mit
hallott. Mennek a szántóföldre, s hát
csakugyan igaza volt az ősz öregembernek. Volt
abban a pincében száz boroshordó is. Mindjárt
csapra ütöttek egy hordót, jól ellátták
magukat, aztán szekeret fogadtak, s a sok
hordót hazavitték.
Harmadnap azt mondja a szegény ember a
legkisebb fiának:
- No, Jankó fiam, eredj ki te is az erdőbe,
hátha téged is megáld valaki.
Kimegy Jankó, vágja a fát, izzad erősen. De
egyszer, mit gondol, mit nem, eldobja a
fejszét: ő bizony többet nem kínlódik, úgyis
van otthon enni- s innivaló elég. Tüzet
gyújtott, szalonnát vett elő a tarisznyájából,
nyársra húzta, s úgy sütögette a szalonnát.
Amint a tűz mellett ül, odajön az öregember, s
kérdi Jankót:
- Hát te, fiam, mit csinálsz itt?
- Én bizony, öregapám, szalonnát sütök. Az
apám ugyan azért küldött, hogy fát vágjak, de
én egyet se kínlódom többet.
- Jól teszed, édes fiam, ne is kínlódjál.
Nesze, adok neked egy pálcát, ennek még
hasznát veheted.
- Hát ezzel ugyan bizony mit csináljak? -
kérdezte Jankó.
- Hej, fiam, csak jól vigyázz erre a pálcára,
mert ez olyan pálca, hogy egy suhintásra
agyonüthetsz vele akár egy regement katonát.
Hazamegy Jankó, otthon a fejszét nagy mérgesen
ellódítja, s mondja az apjának, hogy ő többet
nem kínlódik, ne küldje az erdőbe.
Megharagudott a szegény ember:
- Mit beszélsz, te macskabéka, te? Az én
házamnál én parancsolok! Ha nem akarsz
dolgozni, ki a házamból, fel is út, le is út.
- Jól van - mondta Jankó -, ne haragudjék
édesapám, elmegyek, ha úgy kívánja.
Azzal elindult világgá, nem vitt magával
semmit a világon, csak a pálcát. Megy,
mendegél hetedhét ország ellen, s addig meg
sem állott, míg a király városába nem ért.
Bemegy a király udvarába, ottan volt egy nagy
szemétdomb, arra fölment, elkezdett benne
kotorászni a pálcával. Meglátja a király,
lemegy hozzá, s kérdi:
- Hát te ki vagy, fiam?
- Én az, aki - mondta Jankó nagy hetykén.
- Hol lakol?
- Ingben s nadrágban - felelt Jankó.
- Hogy hívnak?
- Jankónak.
- Hát mit keresel a szeméten?
- Szolgálatot, felséges királyom.
- No bizony, ha szolgálatot, állj be hozzám,
megfogadlak kondásnak.
Még jól meg sem nyugodhatott Jankó, kezére
adtak száz darab disznót. Azt mondta neki a
király:
- No, Jankó, itt van száz darab disznó, hanem
azt megmondom neked, nehogy az ólomerdőbe
hajtsd, mert szörnyű halálnak halálával halsz
meg.
Hiszen Jankónak sem kellett egyebet hallani,
egyenesen az ólomerdőbe hajtotta a disznókat,
hadd lám, mi van ott. Bemegy az ólomerdőbe, a
disznókat ott elcsapja, hadd járjanak, amerre
tetszik. Ő meg leült egy fa alá, tüzet rakott,
volt egy darabka szalonnája, s elkezdte sütni.
Hát egyszer jön nagy dérrel-dúrral a hétfejű
sárkány, nagyot kiált:
- Hé, emberizink, hogy mered pusztítani az én
erdőmet?
Azt mondja Jankó:
- Ne veszekedjék kend, hanem üljön ide a tűz
mellé, süssön szalonnát kend is.
- De ilyen-olyan teremtette, majd sütök én
neked szalonnát! - s nekiszaladt Jankónak,
kitátotta mind a hét száját, hogy
szerteszaggassa.
- Úgy ám - mondta Jankó -, hiszen mindjárt
becsületre tanítlak én! - olyat húzott a
pálcájával a sárkányra, hogy egyszeribe
leszakadt mind a hét feje.
Nézi, vizsgálja a sárkány fejét, s a
hetedikben egy nagy kulcsot talált.
- Hiszen ha itt kulcs van - mondja Jankó
magában -, akkor itt valahol ház is van.
Elindul az erdőbe, néz erre, néz arra, még egy
jó hajításnyira sem ment, hát előtte áll egy
rengeteg nagy ólomvár. Próbálja a kulcsot,
szépen belétalál a vár kapujába, kinyitja,
bemegy, végigsétál a szobákon. Az egyikben
talál egy ólombokrétát, s azt mindjárt a
kalapjára tűzi, aztán kimegy az udvarra, ott
talál egy kutat, belenéz, s hát abban egy
ólomparipa lóg fejjel lefelé. Megszólal a
paripa:
- Isten hozott, Kondás Jankó, édes gazdám, üss
rám a pálcáddal, s bizony nem bánod meg.
Jankó szépen meglegyinti a ló farát, s abban a
pillanatban kiugrik a kútból.
- Köszönöm, Kondás Jankó, hogy
megszabadítottál. Nesze, itt van a kantárom,
tedd el, s ha valamikor szükséged lesz rám,
csak rázintsd meg. De addig el ne menj innét,
csináltass az udvari szabóval egy ólomruhát,
akkorát, hogy egy dióba beférjen, s azt tedd a
fülembe.
Csináltatott Jankó mindjárt ólomruhát,
beletette egy dióba, a diót beledugta a ló
fülébe, s azzal a lovat szépen bekötötte az
istállóba. Aztán továbbmegy, jár-kel az
udvaron, betéved a disznóólba, hát ott van
száz darab disznó, a király régi kondásával. A
hétfejű sárkány zárta ide. Kieresztette a
kondást s a disznókat, aztán felment a
palotába, ott egy kád ólompénzt méretett a
kondásnak, s azt mondta neki:
- Eredj, öcsém, isten hírével, amerre a szemed
lát.
Elmegy a kondás nagy örömmel, Jankó meg a száz
darab disznót kitereli a várból az erdőbe, a
másik százhoz csapja, s úgy hajtotta haza a
kétszáz disznót.
A király már kint állt az ajtóban, úgy várta
Jankót, s olvasta egyenként a disznókat, hadd
lám, hogy vagy egy nem veszett-e el.
Dehogy veszett, kétszáz volt a száz helyett.
Örült is a király, de nagyon, s mondta nagy
örömében Jankónak:
- No, fiam, megengedem, hogy az inasokkal
vacsorálj.
- Nem eszem én senki fiával - mondta Jankó -,
adják külön az én vacsorámat.
Jól van, kiadják neki a vacsorát külön. Hanem
a legidősebb királykisasszony észrevette az
ólombokrétát, odasompolygott Jankóhoz, s kérte
szépen:
- Jankó, add nekem ezt a bokrétát.
- Nem adom én - mondta Jankó -, szerezzen
magának a kisasszony.
De addig kért, addig könyörgött s olyan
szépen, hogy Jankó mégis odaadta a bokrétát.
Másnap, mikor Jankó kieresztette a disznókat,
a király erősen meghagyta neki, nehogy az
ezüsterdőbe menjen.
De beszélhetett a király, Jankó egyenest az
ezüsterdőbe hajtotta a disznókat, ott
elcsapta, hadd menjenek, amerre tetszik, leült
egy ezüstfa alá, szalonnát vett elé, nagy
tüzet rakott, s úgy sütögette. Hát egyszer jön
a tizennégy fejű sárkány, s rákiált nagy
mérgesen:
- Hogy mersz az erdőmben járni? Most vége az
életednek!
Jankó ennek is eleget mondotta szép szóval,
hogy üljön le a tűz mellé, jobb, ha ő is
szalonnát süt, de a sárkány még mérgesebb
lett, Jankónak rontott:
- No, ilyen-olyan adta, majd eszem én veled
szalonnát!
De többet aztán egy kukkot sem szólott, mert
Jankó úgy odalegyintett a pálcájával, hogy a
sárkánynak mind a tizennégy feje leesett.
Akkor aztán rendre nézte mind a tizennégy
fejet, hátha itt is talál valamit. Az ám,
talált is egy ezüstkulcsot.
- No, ez bizonyosan az ezüstvár kulcsa lesz -
mondja Jankó magában, s elindult, hogy
megkeresse az ezüstvárat.
Megy, mendegél erre-arra, s egyszerre csak
rátalál az ezüstvárra, próbálja a kulcsot, hát
jól talál a kapuba. Bemegy a várba, végigjárja
a szobákat, egy asztalon talál egy
ezüstbokrétát, a kalapjába dugja, aztán kiment
az udvarra, ennek is a közepén volt egy kút,
belenéz, s hát egy ezüstparipa lóg fejjel
lefelé.
Megszólal az ezüstparipa is:
- Isten hozott, Kondás Jankó, kedves gazdám.
Üss rám a pálcáddal, bizony nem bánod meg.
Jankó ráütött az ezüstló farára, a ló
egyszeribe kiugrott, s neki adta a kantárát.
Azt mondta az ezüstparipa:
- Vigyázz jól erre a kantárra, s ha szükséged
lesz rám, csak rázintsd meg. Van itt egy
udvari szabó, avval csináltass magadnak egy
ezüstruhát, de olyant, hogy egy dióba
beleférjen, s azt a diót dugd a fülembe.
Úgy tett Jankó, ahogy a paripa tanácsolta,
aztán benézett a disznóólba, s hát ott is volt
száz disznó a kondással, ez is a királyé volt.
Kieresztette ezt a száz disznót is, a
kondásnak méretett egy kád ezüstpénzt, s
elküldte hadd menjen, amerre a szeme lát. Ő
pedig a száz disznót kiterelte az erdőbe, s
estére háromszáz disznót hajtott haza.
A király most is ott állt a kapuban, várta
Jankót, számlálta egyenként a disznókat, s
majd megölte a csodálkozás, mikor kétszáz
helyett háromszázat számlált.
- No, Jankó - mondotta a király -, még ilyen
kondásom nem volt világon való életemben,
megengedem, hogy a vezéreimmel vacsorázzál.
- Nem vacsorázom én senki fiával - mondotta
Jankó. - Adják ki az én vacsorámat külön.
Hát jól van, kiadják a vacsoráját külön, de
mikor éppen vacsorázott, hozzá sompolygott a
középső királykisasszony, s kérte:
- Jankó, add nekem az ezüstbokrétádat.
- Nem adom én - mondotta Jankó -, szerezzen a
kisasszony, ha ezüstbokréta kell.
De addig kérte, s olyan szépen kérte, hogy
mégiscsak odaadta.
Másnap reggel megint kihajtja Jankó a
disznócsordát, s a király most azt mondta
neki, hogy mindenüvé mehet, csak az
aranyerdőbe ne menjen, mert otthagyja a fogát.
"Hiszen majd meglátom" - gondolta magában
Jankó, s egyenesen az aranyerdőbe hajtotta a
disznókat.
No, ott éppen úgy járt, mint az ólomerdőben s
az ezüsterdőben. Csakhogy az aranyerdőben
huszonnégy fejű sárkány lakott, annak vágta le
mind a huszonnégy fejét. Az aranyvárban
aranybokrétát talált, a vár kútjában
aranyszőrű paripát, s az aranykantárt adott
neki. Ott is talált száz disznót, azt is
kiterelte a várból, s estére négyszáz disznót
hajtott haza.
Hej, uram, teremtőm; megörült a király. Mondta
Jankónak:
- No, Jankó fiam, megengedem, hogy este velünk
vacsorázz.
- Nem vacsorázom én senkivel, felséges
királyom, adják az én vacsorámat külön.
Kiadják a vacsoráját külön, de a kicsi
királykisasszony meglátta kalapjában az
aranybokrétát, Jankóhoz ment, elkezdte
cirókálni, morókálni, s Jankó egy szóval sem
mondotta, hogy, nem adja oda. Kivette a
kalapjából a bokrétát, s szépen a kicsi
királykisasszony kezébe tette.
Negyednap, amikor Jankó éppen indulóban volt a
disznókkal, hallja, hogy a király
kihirdettette az egész országban, hogy férjhez
akarja adni a három leányát. Egy magas fának a
tetejére kitűzetett három bokrétát, s
kihirdették, hogy azé a három legényé a három
királykisasszony, aki a lovával felugrat s a
bokrétát lekapja.
No, jöttek is mindenféle hercegek, grófok,
bárók, válogatott cigánylegények szerencsét
próbálni, de a fának fele magasságára sem
tudott egy sem ugratni.
"Hiszen majd felugratok én" - gondolta magában
Jankó. Megrázta az ólomkantárt, egyszeribe ott
termett az ólomparipa, felöltötte az
ólomruhát, bevágtat a király udvarába, s egy
ugrásra lekapja a legidősebb királykisasszony
bokrétáját.
Bezzeg örült a legidősebb királykisasszony,
hogy neki már van mátkája. De nem sokáig
tartott az öröme, mert Jankó úgy elvágtatott a
bokrétával, mint a sebes szél. Akkor
megrázintotta az ezüstkantárt, s jött az
ezüstparipa; másodszor is bevágtatott a király
udvarába, s egy ugrással lekapta a középső
királykisasszony bokrétáját.
Hiszen lett erre nagy öröm, de lett a nagy
örömre mindjárt nagy szomorúság is, mert az
ezüstruhás vitéz is egy szempillantás alatt
eltűnt a szemük elől, mintha a föld nyelte
volna el.
Hanem egy perc, kettő még bele sem telt, Jankó
megint ott termett a király udvarában, de most
aranyszőrű paripán, egy ugrással lekapta a
kicsi királykisasszony bokrétáját, azzal,
hopp, elnyargalt.
Bezzeg volt sírás-rívás, sírt a három
királykisasszony, mint a záporeső. Lám, mind a
hármuk bokrétáját elvitte egy-egy vitéz, s
most már sem bokréta, sem vőlegény. Azt mondta
a király:
- Ne sírjatok, édes leányaim. Van itt az
udvarban királyfi s herceg elég, válasszatok
közülük kedvetek szerint valót. Nesztek, adok
nektek egy-egy aranyalmát, dobjátok annak,
akinek tetszik, az lesz az uratok.
A két idősebb királykisasszony csak egy kicsit
körültekintett, s mindjárt odadobta egy-egy
királyfinak. Hanem a kicsi királykisasszony
nem dobta senkinek.
- Hát mit akarsz? - kérdezte a király nagy
mérgesen. - Talán bizony több legényt
hívassak?
- Csak hívasson, édesapám, mert nincs itt,
akinek én az aranyalmát dobnám.
Előhívatják mind az udvarbéli legényeket, de
egynek sem dobta az aranyalmát a kicsi
királykisasszony. Csak Kondás Jankó nem volt
köztük.
- Hívjátok elő Kondás Jankót! - kiáltott a
király.
Szaladnak az inasok Kondás Jankóért, mondják,
hogy hívatja a király. De Jankó azt üzente,
hogy addig nem megy, míg minden disznó mellé
egy embert nem állít a király, mert ő a
disznókat nem hagyja őrizetlen.
Mit volt, mit nem tenni, küldött a király
négyszáz embert a négyszáz disznó mellé. Akkor
aztán Kondás Jankó megrázintotta az
aranykantárt, felöltözött aranyruhába, s
aranyszőrű paripán bevágtatott a király
udvarába. Ott volt a kalapjában a három
királykisasszony három bokrétája is.
- Itt vagyok, felséges királyom - jelentette
magát Kondás Jankó.
De abban a pillanatban már repült is az
aranyalma Jankó felé.
- No, Jankó - mondotta a király -,
országot-világot bejártam, de még hozzád
hasonlatos legényt nem láttam. Isten neki,
neked adom a leányomat, s vele az egész
királyságomat.
Egyszeriben megeresztették minden hordóban a
csapot, volt hejehuja, lakodalom, amilyen még
nem volt sem ezen, sem a másvilágon.
.
Itt a
vége, fuss el véle