A
HÉTSZÉPSÉGŰ KIRÁLYKISASSZONY
Hol volt, hol nem volt,
hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény ember, s
annak egy nagy kamasz fia, úgy hívták, hogy Kolontos Bandi.
No, nem is hiába hívták
kolontosnak ezt a legényt, mert csupa ostobaság volt minden
cselekedete.
Az apját, az anyját
majd felvetette az erős búbánat, hogy a fiuk mindenükből
kiforgatja a nagy ostobaságával. Egyszer azt mondja az
asszony a fiának:
- Eredj, fiam, öntözd
meg a virágokat, mert a nagy melegségben mind elszáradnak.
Fogja magát Bandi,
lemegy a pincébe. Volt ott három akó bor, felviszi a kertbe,
s ráöntözi a virágokra. Sokszor látta, hogy az emberek, ha
bort isznak, jókedvük kerekedik, s amint a bort elöntözte,
még meg is kérdezte a virágokat:
- Jókedvetek van, ugye?
Meghiszem azt!
Máskor meg azt mondták
neki, hogy hintse meg az udvart homokkal, hogy egyenes
legyen.
Hanem Bandi azt
gondolta, hogy jobb a liszt a homoknál, s ami liszt volt a
háznál, azt mindet felhintette az udvaron.
Jő ki az apja, nézi,
hogy mit csinál Bandi.
- Jaj, te
világbolondja, te, mit tettél?
- Talán bizony nem elég
egyenes az udvar? - kérdezte Bandi.
- Hiszen megállj,
mindjárt megegyenesítlek én!
Előkapott egy husángot,
jól elnadrágolta Bandit, de bizony nadrágolhatta, attól
ugyan nem jött meg az esze.
Telik-múlik az idő.
Gondolja az ember, talán egy kicsit megjött a Bandi esze, s
azt mondja neki:
- Eredj, fiam, etesd
meg a disznókat, hadd feküdjenek le aztán.
Kimegy Bandi, megeteti
a disznókat, de mikor jóllaktak, fogta magát, addig verte
egy bottal, míg el nem nyúltak a hídláson. Azzal bement nagy
örömmel az apjához, s mondta:
- No, apám, lefektettem
a disznókat.
Kimegy az ember, hadd
lássa, mit csinált Bandi. Hát, teremtőm, a disznók mind meg
vannak dögölve. Elő a husángot az ember, megint jól
elnadrágolja Bandit, de bizony nadrágolhatta, attól ugyan
meg nem jött az esze.
Estére kerekedik az
idő, lefeküsznek, de sem az ember, sem a felesége nem tudott
aludni. Sóhajtoztak, tűnődtek, mit csináljanak ezzel az
istenveréssel. Ha valahogy szépszerint meg nem szabadulnak
tőle, előbb-utóbb koldusbotra juttatja őket.
Eltervezték, hogy
akármilyen keserves legyen a szívüknek, kiviszik az erdőbe,
s otthagyják. Ahogy lesz, úgy lesz, menjen, amerre szeme
lát; éljen, ahogy élhet. Bandi úgy tett, mintha aludnék, még
nagyokat is horkolt: jól hallotta, hogy mit egyeztek az
öregek. Reggel felkelnek, s mondja a szegény ember Bandinak:
- No, fiam, gyere az
erdőbe, vágjunk fát!
Kimennek az erdőbe, s
mikor egy jó sűrű helyre érnek, azt mondja az ember
Bandinak:
- Te csak maradj itt,
fiam. Vágj le egy-két szál fát, én meg továbbmegyek az erdő
másik felébe, hátha ott még szebbeket találok.
Bandi nem szólt semmit,
úgy tett, mintha ott maradna, de alig ment az apja tíz-húsz
lépésre, ment ő is utána, el sem maradott mellőle.
Eleget okoskodott az
ember, hogy így meg úgy, maradj ott, nézd ezt a szép fát,
milyen szép; nézd ezt, még szebb az! Beszélhetett, akár a
fekete földnek, Bandi nem maradott el mellőle.
Mit volt, mit nem tenni
a szegény embernek, látta, hogy nem tud megszabadulni
Banditól, nagy búsan hazaindult, Bandi meg mindenütt utána.
Amint megy, mendegél
hazafelé, szembe jön vele egy ősz öregember, s kérdi:
- Hát kend miért olyan
szomorú, földi?
- Hogyne volnék
szomorú, öregapám - mondja az ember -, mikor ez az egy fiam
van, s az is olyan kolontos.
- Egyet se búsuljon
kend, adja nekem a fiát, én majd eszére térítem.
- Én jó szívvel odaadom
- mondja az ember -, csak elmenjen kigyelmeddel.
Kérdi a fiától:
- No, Bandi fiam,
elmennél-e ezzel az öregemberrel?
- El én, csak jó dolgom
legyen.
Mondotta az ősz
öregember:
- Ne félj, fiam, nálam
jó dolgod lesz.
Azzal elváltak
egymástól. A szegény ember ment hazafelé, Bandi is ment az
ősz öregemberrel ellenkező irányba, keresztül a rengeteg
erdőn. Három nap s három éjjel folyvást mentek, meg sem
állottak.
Megszólal egyszer
Bandi.
- Öregapám, adjon
ennem, mert amióta hazulról eljöttem, még egy befaló falást
sem ettem.
- Jól van, fiam -
mondotta az ősz öregember.
Azzal benyúlt a
zsebébe, kivett onnét három kenyérmorzsát, s Bandi úgy
jóllakott abból, mintha három nagy kenyeret evett volna meg,
akkorát, mint egy taligakerék.
Tovább mentek,
mendegéltek, hát egyszer jön velük szembe két oroszlán.
Megijedt Bandi szörnyűképpen; azt hitte, hogy most vége az
életének. De az ősz öregember csak egyet pisszentett, s az
oroszlánok egyszeribe visszahúzódtak a sűrűségbe. Aztán
ismét felkerekedtek s tovább mentek, mendegéltek, rengeteg
erdőből nagy pusztaságba értek; nagy pusztaság szélén
tengernek partjára. Tengernek partján volt egy nagy nyárfa,
arról leszakasztott az ősz öregember egy levelet, belédobta
a tengerbe, s ím, halljatok csodát, a nyárfalevél egyszeribe
csónakká változott.
Szépen beleültek a
csónakba, hét nap s hét éjjel folyton-folyvást eveztek a
tengeren, úgy értek a másik partjára, s amikor oda kiléptek,
a csónak ismét visszaváltozott nyárfalevélnek.
A tengernek ezen a
partján is volt egy nagy nyárfa, s az ősz öregember a
nyárfalevelet feldobta a többi levél közé.
Innét is továbbmentek,
s egy rengeteg nagy szikla hasadékába értek, ott volt két
mohaágy, abba szépen lefeküdtek.
Mondotta az ősz
öregember:
- Feküdj le, fiam,
aludj, mert reggel korán kelünk, s kezdődik a tanítás.
Lefeküsznek, s még alig
pitymallott, fel is kelnek.
Aztán az ősz öregember
előszedett mindenféle nagy könyveket. Azokból három nap s
három éjjel folyton olvasott, magyarázgatott, de
olvashatott, magyarázgathatott, Bandi éppen olyan bolond,
éppen olyan kolontos volt, mint annak előtte.
Mondotta az ősz
öregember:
- No, látom, fiam, hogy
így semmire sem megyek veled, majd másképp próbálom.
Elővett egy
aranykalapácsot, s azzal mindennap koppintott egyet Bandi
fejére. Ez így tartott fél esztendeig, s hát Bandiból olyan
okos ember lett, hogy alig fért az okosság a fejében.
Megtanította az öregember mindenféle tündérigékre, de még
arra is, hogy kell a nyárfa ágából mindenféle drága
süteményeket csinálni. Mikor aztán mindenféle mesterkedésre
kitanította, azt mondotta az ősz öregember:
- No most, fiam, eredj
isten hírével, próbálj szerencsét.
Három kenyérmorzsát
adott Bandinak, s azzal útnak eresztette.
Megy, mendegél Bandi
erdőkön-mezőkön által, s mikor megéhezett, csak megevett egy
kis morzsát, s úgy jóllakott, hogy egy hétig mehetett vígan
tovább. Mikor aztán megette mind a három morzsát, csak
levágott egy nyárfaágat, földre csapott vele, s annyi drága
jó sütemény volt előtte, hogy meg nem győzte enni.
No, telt-múlt az idő.
Talán már egy esztendeje is elmúlt, kettő is, három is, hogy
Bandi elvált az ősz öregembertől. Egyszer, amint egy
rengeteg erdőn menne keresztül, lát egy kicsi házat. Be akar
menni, de nincs az ajtón kilincs. Hát ha nincs, az sem baj.
Eszébe jutottak a tündérigék, amelyekre az ősz öregember
tanította, s azt mondta az ajtónak:
Gingalló,
Szent ajtó,
Nyílj fel magadtól!
Felnyílik az ajtó,
bemegy a házba, s hát abban a házban nincs egyéb, csak egy
asztal s az asztalon egy nagy könyv.
Az volt írva a könyv
táblájára tündérbetűkkel:
A hétszépségű
királykisasszony könyve
Felnyitja Bandi a
könyvet, nézi, vajon mi van írva belé? Az volt beléírva,
hogy annak a királynak, akinek most éppen az országában
vándorol, olyan szép leánya volt, mintha a világ legszebb
hét leányából szőtték-fonták volna össze. Azért volt az ő
neve: hétszépségű királykisasszony. Egyszer Kecskebak, a
kecskék királya elment a hétszépségű királykisasszonyhoz, s
megkérte a kezét.
Hétszépségű
királykisasszony nagyot kacagott:
- Mit, te förtelem! Még
te mersz idejönni?! A legelső királyfiak kérték a kezemet,
azoknak sem adtam. Eltakarodj a szemem elől!
Elment Kecskebak nagy
búval, bánattal, s nagy bújában, bánatában leugrott a
legmagasabb szikla tetejéről, s meghalt szörnyű halálnak
halálával. Megtudták a kecskék, hogy mi történt a
királyukkal: összeállott tizenkettő, a legnagyobb s
legerősebb.
Éjnek idején belopóztak
a király palotájába, s mikor a királykisasszony aludott,
szarvukra vették az aranyos nyoszolyát, s elnyargaltak vele,
mint a fergeteg. Az volt írva tovább a könyvbe, hogy ettől a
háztól hetvenhét mérföldnyire, aranyszínű föld alatt van még
egy ilyen könyv, abban van megírva, hová, merre lett a
hétszépségű királykisasszony.
Nem volt Bandinak
maradása. Ment hegyeken-völgyeken átal, s addig meg sem
állott, amíg azt az aranyszínű földet meg nem találta. Ott
megállott, s azt mondta:
Gingalló,
Szent ajtó,
Bűvös könyv,
Légy itt fönt.
Abban a pillanatban
megnyílt a föld, s kiemelkedett belőle egy nagy könyv. Annak
is az volt írva a táblájára:
A hétszépségű
királykisasszony könyve
Felnyitja a könyvet,
olvasgat, lapozgat benne, s hát az van írva szép
tündérbetűkkel, hogy a tizenkét kecske a hétszépségű
királykisasszonyt elvitte Kecskebak várába. Ott letették a
várnak a hetvenhetedik szobájába. Kecskebak anyja elaltatta
örökre, s fel sem ébred soha, amíg olyan ember nem vetődik
oda, aki tündérigékkel szól hozzá.
Hiszen Bandinak sem
kellett egyéb, megfordult, s ment egyenest a hétszépségű
királykisasszony apjának az udvarába. A király már
kihirdette volt ország-világ előtt, hogy annak adja leányát
s egész királyságát, aki visszahozza. Próbálták azt
királyfiak, hercegek, minden rendű-rangú legények, de egy
sem találta meg a hétszépségű királykisasszonyt. Pedig
bejárták az egész világot. Keresték víz alatt, föld alatt,
keresték a levegőégben, keresték mindenütt, de nem akadtak a
nyomára. Akkor ért a király udvarába Bandi, s ajánlotta
magát, hogy ő, egy élete, egy halála, de valahol a
királykisasszonyt megtalálja.
- Jól van, fiam -
mondotta a király -, kilencvenkilencen már megpróbálták, s
nem találták, te vagy a századik, hátha neked szolgál a
szerencse.
Adott a király alája
aranyszőrű paripát, a legszebbet a méneséből. Ezüstöt,
aranyat elegendőt, hogy ne legyen pénzben hiányossága.
Elindult Bandi, repült
az aranyszőrű paripával, mint a madár. Hetedik nap
megérkezik Kecskebak várához, s hát, teremtőm, volt azon
kapu száz is, ajtó ezer is, de egyen sem volt kilincs.
Megáll Bandi egy ajtó előtt, s azt mondja:
Gingalló,
Szent ajtó,
Nyílj fel magadtól!
S fölnyílt nemcsak az
az ajtó, amelyik előtt állott, fölnyílt a többi is;
fölnyíltak a kapuk is, megvilágosodott az egész palota,
ragyogott, tündökölt, mint a gyémánt, minden szögletje.
Aztán elindult, s ment végig a szobákon; be a
hetvenhetedikbe. Ott feküdt a királykisasszony
aranynyoszolyában. Fehér volt, mint a liliom, de olyan szép,
mintha nem hét, de hetvenhét szép leányból szőtték-fonták
volna össze. Bandi megállott a nyoszolya előtt, rávetette
szemét a hétszépségű királykisasszonyra, s azt mondotta
csendesen:
Gingalló,
Szent ajtó,
Kelj fel nyoszolyádból!
S ím, egyszerre
felnyitotta szemét a hétszépségű királykisasszony. Reá
nézett, arca, szeme mosolygott, aztán fölkelt a
nyoszolyából, megölelte a legényt, s azt mondta lelkes
szóval:
- Te léssz nekem, te
léssz, az én hites párom!
Mindjárt fölkaptak az
aranyszőrű paripára, s meg sem állottak hazáig. Volt otthon
öröm, de milyen nagy! Egyszeribe lakodalmat laktak,
lakodalom után tojáshéjba kerekedtek, a Tiszán
leereszkedtek; Tisza partján egy helyt kikötöttek, s
addig-addig jártak-keltek, míg a Bandi apját s anyját meg
nem találták. Vitték magukkal az országukba. Bezzeg azután
volt jó dolguk, sóra, fára nem volt gondjuk.
Még ma is élnek, ha meg
nem haltak.